Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918
ségű, de nem kevésbé termékeny Jónás Ödön és Zsigmond Dohány utcai nyomdaépületén, Haász és Málnai Nádor (ma Münnich Ferenc) utcai kitűnő Magyar—Cseh Iparbankján, Pogány és Tőry Adria Biztosítóján (a mai rendőrfőkapitányság épületének elődjén), és azokon a már meg nem valósult terveken jelentkezik, melyek a tízes évekre elsősorban e törekvéseknek jegyében képzelik el a Nemzeti Színház és a Fővárosi Könyvtár új épületeit. Mikor Bárczy a leendő Budapest városképét vázolja fel, a városegyesítés 40 éves fordulóján, e képen a város majd már ezeknek a stílusoknak a jegyében készül ünnepelni félszázados jubileumát — és ebben az útjában akasztja majd meg a világháború.8 2. MŰSZAKI ÉS KÖZEGÉSZSÉGÜGYI URIUNIZÁCIÓ Ám — mint már a megelőző korszakokban is hangsúlyoztuk a városépítés mindezen eredményei, a városrendezéstől kezdve a városképnek az új stílus jegyében történő átalakulásáig, jelentős, sőt egyre jelentősebb mértékben továbbra is a városépítés egy másik ágazatának, Budapest legtágabban vett közművei kiépítésének függvényei. A közművek közül továbbra is legjelentősebbnek tekinthető csatornázás történetében kor- A csatornák szakunkra már csak a még 1896 előtt megindult nagy munkálatok befejezése maradt. így és a vízvezeték készült el 1898—99-ben a kőbányai, majd 1899 1900-ban a Reitter által a magasabban épült pesti városrészek számára javasolt főgyűjtő, végül 1905 06-ban részint a Nagykörút alatti főgyűjtő Margit-híd és Szondy utca közötti, részint a Duna-parti főgyűjtő Erzsébet-hídtól Margit-hídig terjedő szakasza. Ekkorra azonban már a főváros visszaszorítani végül sem sikerült külterjes fejlődésének következményeképpen olyan újabb területek bekapcsolása is szükségessé vált a csatornahálózatba, melyekkel az öt főgyűjtő méretezésekor még nem számoltak. A szennyvízelvezetés így jelentkező zavarainak elhárítására a Hungária körúton kívüli területek csatornázására 1916-ban majd külön önálló csatornarendszer tervét fogják kidolgozni, önálló főgyűjtőkkel; ennek megvalósítását azonban a világháború már meg fogja gátolni. Budán csupán 1897-ben került sor az Ördögárok a Mikó utca és Csaba utca közötti szakaszának beboltozására; a Csaba utcától a Városmajoron át a pasaréti Júlia utcáig vezető szakasz beboltozását azonban a főváros már csak 1917 —18-ban és — ugyanúgy, mint a Sashegyről lehúzódó ún. Lenke-árok vizét levezető Villányi úti csatornáét is — orosz hadifoglyokkal tudja elvégeztetni. Ezt megelőzően, 1912-ben került sor az óbudai belterület szabályszerű főgyűjtőcsatornájának megépítésére a Miklós tértől a Flórián tér Bécsi út vonalán a Zsigmond térig, ahonnan a szennyvíz a Dara utcai szivattyútelep közvetítésével jut a Dunába. Amellett Budán és Pesten egyaránt ez a korszak terjeszti ki a nyilvános illemhelyek a nagyváros urbanizáltsága szempontjából ugyancsak nem kis jelentőségű, de az előző korszakban még meglehetősen szegényes hálózatát. 1893-ban a főváros, a millenniumra készülve, elfogadta egy vállalkozó ajánlatát, melynek realizálása rövid idő alatt zöldre festett vasházacskák (néhány még ma is áll közülük) egész sorával díszesíti a város fő útvonalait, forgalmasabb pontjait. Míg 1893-ban még csak 32 nyilvános illemhely működik, e szám a fenti akció során 1902-re 50-re, majd 1906-ig 74-re nő; 1909-ben már 85 ékeskedik belőlük az utcán, hogy a világháború előestéjén számuk 97-re emelkedjék. 1896 és 1914 között így Budapest főcsatorna-hálózatának hossza 23,7 km-ről 41,2 km-re, a mellékesatornáké 320 km-ről 397 km-re fog nőni; a növekedés kizárólag cementcsatornákra jut, melyeknek hossza 1908-ban lépi túl a régi téglacsatornák 156 km-es hosszát. 1914-ben a tégla-és a cementfalú csatornák aránya már 146:251 km. 1910 óta, okulva az eddig használt románcement most kiütköző hibáiból, kizárólag portlandcementet alkalmaznak. És fejlődik az építés technikája is: 1902-től a Duna-parti és a nagykörúti főgyűjtőket már nem az úttest felbontásával, nyílt munkagödörben, hanem alagútszerűen, víznyomással előresajtolt hengeres, erős vágé)éllel ellátott fúrógéppel építették, ami mellett a forgalom a felszínen zavartalanul folyhatott. A növekedés a költségekben is jelentkezik: 1896-tól 1914-ig Budapest csatornák építésére mintegy 6 millió 625 ezer koronát, a fenntartásra 3 millió 620 ezer koronát fordított; az építés és fenntartás költségei egyaránt 1911 és 1913 között nőnek legnagyobbra és lépik túl az évi félmillió, ill. 200 ezer koronát. Ám a csatornák értéke ugyanezen időszak alatt csaknem kétszereződik: 13,6 millióról 24,7 millió koronára növekedve. Ha Budapest vízellátásának történetét 1896 nyarán a káposztásmegyeri vízműépítés első szakasza befejezésének optimista hangulatában hagytuk el, a városfejlődés a millennium után megnyíló korszaka a vízműépítés újabb válságának jegyében kezd kibontakozni. A közönség ugyanis sem a Káposztásmegyerről, sem az időközben 1897-re ugyancsak elkészült újlaki vízműbővítésből érkező vízzel nem volt megelégedve, sem mennyiségét, sem minőségét tekintve; az újlaki kutak csak hosszas tisztogatás után, 1898-ra adtak jó minőségű vizet. Ujabb nemzetközi szakértői felülvizsgálat következett, mint harminc éve Lindley első vízműve esetén, és a
