Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918
kok irányítói a Balkánban ekkor már - számot vetve önállósuló államainak gazdaságpolitikai törekvéseivel — egyre kevésbé a régifajta nyersanyagszállító gyarmatot, mint inkább - kétségtelenül korszerűbb szemlélettel - a függőségükbe került hazai ipar és főleg a hazai tőkeexport felvevő piacát kívánják látni. A sajátosan importkereskedelmi szempontoknak a magyar gazdasági élet viszonylatában már nem tulajdonítanak túlságos jelentőséget, mint ahogy végül a világháború előestéjére malmaiknak és egyéb iparvállalataiknak nyersanyagellátásában is már kezdenek átnyúlni a tőzsde feje felett. Budapest termény- és állatkereskedelmének — s még inkább iparcikk-kereskedelmének — jelentősége a hazai tőkefelhalmozásban így akár a bankokéhoz, akár a nagyiparéhoz mérve — ezek lehetőségeivel még később fogunk találkozni — egyre inkább háttérbe szorul; szerepe Budapest naggyá tételében, országos gazdasági központtá alakításában korszakunkra véget ért. Ahogy az 1900-as évek elejére a kor fővárosi gabonakereskedelmének egyik legnagyobb formátumú alakja, Sándor Pál fogalmazza meg ezt rendkívül világosan egy baráti beszélgetésben: „Édes barátom - mondja partnerének - , mit akarsz te itt nagykereskedőkkel?, mit beszélsz itt nagykereskedőkről? Budapesten nincs már nagykereskedő: mi ugyan nagyban veszünk és adunk gabonát, de mégis csak greizlerek vagyunk, mert a nagykereskedelem természete más." Rövidesen vissza is vonul az aktív gabonakereskedelemtől, és vele — éppen az 1900 körüli rossz termés tapasztalatain okulva — sokan mások a tőzsde értékes alakjai közül. A reménység a helyzet jobbra fordulására persze még nem enyészik el ilyen hamarosan, amit jellegzetesen mutatnak a csepeli hatalmas terménykikötő létesítéséhez fűzött nagy, bár a helyzetet józanabbul mérlegelő kereskedelmi kormányzat által már redukált remények, melyek azonban a világháború folyamán (méghozzá jellemző módon annak utolsó hónapjaiban) még egy rövid időre a realitás színeiben is fel fognak ragyogni. Némi túlzással és optimizmussal a budapesti kereskedelem emberei a századfordulón mintegy 1500 millióra tették az általuk megmozgatható tőkét. Valójában azonban az országos gazdasági élet irányítása ezekben az években — az immár Magyarországon is kibontakozó monopolkapitalizmus éveiben — már végleg nem e tőkékre fog támaszkodni. Helyükbe — Budapest vezető szerepének biztosítását illetőleg is ekkorra már visszavonhatatlanul más, ugyancsak Budapesten összpontosult gazdasági ágak: döntően a nagybankok képviselte hitelügy fog lépni.2 3. A MAGYARORSZÁGI FINÁNCTŐKE FŐVÁROSA Az a pozíció, melyet Budapest mint Magyarország legnagyobb hitel- és pénzpiaca már a XIX. századelejétől kezdve kiépített magának, s mely a millenniumot megelőző korszakban már oly roppant fölényt biztosított a főváros hitelintézeteinek az egész ugyancsak kiterjedő hazai hitelügyben, korszakunkban még tovább erősödött, Ennek során azonban már nemcsak egyszerű mennyiségi növekedésnek lehetünk tanúi: Budapest nagy hitelintézetei országos vezető szerepüket korszakunkban immár az előző félszázad alatti gyakorlathoz képest minőségileg is más: sokkal bonyolultabb, mélyebben ható, a hazai hitelszervezet egész mechanizmusát, struktúráját bizonyos fokig át is alakító módon fogják megerősíteni ós tovább terjeszteni — immár azon az úton járva, melynek első jeleit tevékenységükben már az 1880-as évek vége felé megfigyelhettük. Megfelelően annak, ahogy növekedésük forrásai között is már az előző periódus során erősen háttérbe szorultak az őket elindító régi klasszikus tényezők: így a főleg kereskedelmi felhalmozás — hogy helyükre, korszakunkban immár teljesen kibontakozva, egyre inkább új, már a monopolkapitalizmusra jellemző elemek lépjenek. A különbséget és benne ezeknek az új elemeknek szerepét már az is jól jellemzi, hogy a A budapesti magyarországi és benne kivált a budapesti hitelügy útja a millenniumtól az első világháborúig a tőkekmcenthazai gazdaság egészének korabeli útján belül sajátos eltérést mutat. Az 1896-tól kibontakozó r ^^^ ény ' válság ugyanis a főváros hitelintézeteit csak rövid ideig s kevéssé érintette: a 20 milliós részvénytőkójü Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bank Rt. 1902. évi bukását sem a válság, hanem a román petróleumért folytatott versenyben szenvedett veresége okozta, s csak az éppen a millennium előtt stabilizálódni látszó Budapesti Bankegyesület jelentős alaptőke-csökkentésében láthatjuk (társadalmi bázisának természetes reflexeként) egyes, a válságban megrendült ipari vállalatokhoz való szoros kapcsolatának hatását. Mindettől még a Központi Statisztikai Hivatal a hitelintézeti értékpapírok tőzsdei értékváltozását (jellemző módon: kivétel nélkül budapesti nagybankok papírjain) 1899 és 1910 között vizsgáló reprezentatív elemzése a bankpapírok értékének az 1899-ig tartó hanyatlástól kezdve szakadatlan, sőt már 1902-től egyre gyorsuló ütemű (még az 1907. évi pónzválságtói is csak időlegesen megszakított) emelkedéséről számolhat be. Sokkal koraibb, gyorsabb és nagyobb szabású emelkedésről, mint amilyent a — szintén csaknem egészükben budapesti vállalatok részvényeiből vett - ipari értékpapírminta elemzése mutat. A hitelintézetek papírjainak konjunktúrája 1909 után is tovább tartott, s az új válság hatása is :iő 545
