Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

csak 1912 őszén vált bizonyos mértékben érezhetővé a tőzsdei árfolyamok esésével, ezúttal már elhúzódva az első világháború kitöréséig. E fejlődés részletes elemzése egyrészt világosan mutatja a budapesti bankok és takarókpénztárak vagyoni erejének 1894 és 1912 közötti nagy, már 1909-re is háromszoros, 1912-re pedig éppenséggel ötszörös növekedését, másrészt azonban azt is, hogy mindez már nem volt elégséges ahhoz, hogy e szempontból a budapesti piac vezető szerepét még tovább erősítse. Részesedése magyarországi viszonylatban e 18 év alatt ugyanis nem nőtt, hanem stagnált: a korábbi 54%ról 1912-re 53,4%-ra csökkent, s a részvénytőke részesedését tekintve 1900-hoz képest 1909-re Budapest aránya 60,8%-ról 54%-ra esett. A 18 év fejlődése a folyó banküzletek közül az értékpapír-tárcában és kivált a részvénytőkében (70%-ról 54%-ra) ugyancsak a budapesti intézetek részesedésének csökkenését mutatja. De csökken vagy legalábbis stagnál Budapest részesedése a takarékbetétek vonatkozásában is — ha az állományban (22,8% — 19,8%) nem is olyan nagy mértékben, mint a forgalmat illetőleg (38,3 — 32,2%); itt, főleg az utóbbinál, a vidék részesedésének ilyen növekedése mögött a vidéken is kibontakozó, bár a betétállomány kisebb arányú fejlődéséből sejthetőleg kisszerűbb, szegényesebb kispolgárosodási folyamat hatását érezhetjük. Ugyanezt az arányt látjuk a jelzálogüzletnél is: itt különben jellemző, hogy bár az álladéknak bizonyos (57%-ról 53,5%-ra való) csökkenése ellenére is a súlypontja még mindig Budapesten van, addig a forgalomnak nagyobb és növekvő része (65%, míg 1894-ben csak 49%) már a vidékre jut. Jól látszik ebből, hogy a nagy és hosszú lejáratú jelzáloghiteleket továbbra is Budapest intézetei nyújtják, ill. képesek nyújtani, és a vidékiek inkább csak az értékre kisebb, helyi jelentőségű, bár — ugyancsak az erősödő kispolgárosodással is összefüggően — nagyobb számú üzleten osztozhatnak. Különösen jellemző e szempontból, hogy a bérházra nyújtott összesen 988 millió koronányi jelzálogkölcsön több mint a fele, 553 millió korona, most is budapesti bérházakra szól. A budapesti váltótárca részesedése ezzel ellentétben e 18 év alatt növekedett, éppúgy, mint a budapesti váltóleszámítolási forgalomé is: előbbi 26,9%-ról 32,8%-ra, utóbbi 36,1%-ról 40,8%-ra. Ez természetesen s talán legközvetlenebbül következik Budapest mennyiségileg továbbra is növekvő kereskedelmi forgalmából. Ugyanígy 18 év után is nagyrészt Budapesten összpontosul a folyószámla- s a lombardkölcsön-üzlet; 1909-ben a betétösszegek kb. 3/4 része van a fővárosban, s az átlagos betét 15 ezer 700 koronás nagysága jól érzékelteti, hogy ezt az üzletágat elsősorban a nagyipar és a nagykereskedelem: a gazdasági élet sajátosan budapesti ágai veszik igénybe. A hitelélet budapesti területi koncentrációjának egyes területeken a mindezen fejlődés ellenére is ilyen lelassulása azonban jórészben már csak látszólagos volt; mögötte a valóságban az egyes budapesti intézetek, de végül ismét az egész főváros vonatkozásában is, a koncentrációnak egyre erősebb továbbfejlődése figyelhető meg. Ez azonban, megfelelően a kapitalizmus világszerte most kibontakozó monopolista szakaszának, már túllép a hagyományos, csupán a folyó banküzlet eredményein át mérhető kereteken. Mindaz, aminek kezdeteit e vonatkozásban az előző periódusban már megfigyelhettük: a bankmonopólium, most, az első világháború előestéjére már teljesen kibontakozva áll előttünk. Kialakulásának előfeltételeként korszakunkban erőteljesen tovább fejlődött a hitelintézetek szakosodása — párhuzamosan azzal a folyamattal, melynek során gyakorlatban már korábban eltűntek a bank és a takarékpénztár közti régifajta válaszfalak. Mostanra, 1909-ben Budapest összesen 82 hitelintézete közül jelzáloggal már csak 17, váltóügyletekkel pedig csak 53 foglalkozik. Az értékpapírüzlettel foglalkozó 65 intézmény közül is 7-nól az értékpapírtárca 10 ezer korona alatt maradt, ugyanúgy, ahogy takarékbetéteket 20-an nem fogadnak el, s további 5-nek betétei is alighogy elérik a 10 ezer koronát. Ugyanakkor 1909-re a Magyar Jelzáloghitelbank, a Kereskedelmi Bank, a Pesti Hazai Takarékpénztár, a Földhitelintézet, valamint a Magyar Agrár- és Járadékbank 5 további kisebb társasággal (összesen 97%-ig) magához ragadja az elsősorban az urbanizációs igények erősödése folytán rendkívül jelentőssé váló községi kölcsönök lebonyolítását. A Hitelbank továbbra is az állam bankárjaként működik. Mindez, bizonyos üzletágak kikapcsolásával egyes intézetek üzletköréből együtt mások pozíciójának ilyen módon szükségszerű megerősítésével, máris a koncentráció első lépését, a szervezeti koncentrációt jelentette. Ennek során a századfordulóra, ha egyelőre még ismét csak a budapesti hiteléleten belül, tovább erősödött a tőkekoncentráció is. Az a 15 legnag}^obb budapesti bank és takarékpénztár, melyeknek alaptőkéje 1909-re, éppen korszakunkban végrehajtott többszörös alaptőkeemelések következtében már egyenként felülmúlta a 10 millió koronát, a budapesti hitelügy tőkeerejének már 1894-ben is — éppúgy, mint 1909-ben szilárdan kb. 80%-át tartotta kezében. Élükön most is a főváros hagyományos nagy hitelintézetei állnak: a Kereskedelmi Bank, a Hitelbank, a Leszámítolóbank, a Pesti Hazai Takarékpénztár — s korszakunk folyamán zárkózik fel melójuk az állami monopóliumok bérletére, ill. forgalmazására alapított Magyar Kereskedelmi Rt.-bői bankként csak 1900-ban létrejött Magyar Bank és Kereskedelmi Rt. (1902. évi bukása