Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

a képzőművészei erőteljes nemzeti-történeti érdeklődésének és ezzel kortárs biedermeier stílusának, a zenében a verbunkosra és a népies műdalra alapított későbbi magaszenei kísérleteknek hanyatlását jelenti ez, s e hanyatló irányzatok leszorulását egy alacsonyabb társadalmi szférába, ahol azután a nagy tömegek között sok vonatkozásban még sokáig és szívósan tartani fogják befolyásukat és pozíciójukat. De egyúttal ki is szorulva a városból, ill. társadalmilag annak részint egyes szigeteire vagy perifóriáira; a még erősen a feudalizmus ízlésbeli nyomása alatt álló faluról feláramló rétegek világába, a polgári magaskultúra számára használhatatlanul. Az új, kifejezésben és mondanivalóban egyaránt magas színvonalú magyar kultúrát így döntően Budapest városiasodása, ill. az ezzel összefüggő társadalmi folyamat fogja megalapozni, ha jellemzően is e városiasodás társadalmi bázisának még friss és mintegy még meg nem szilárdult voltára, híjával az új kultúrában maradandóan alkotni is képes, átütő és előremutató tehetségeknek. Nyilván azért is, mert az új városias környezet, s az új társadalmi pszichikum művészi tükrözésének nyelve (még az irodalmat illetőleg a legkevésbé) sokáig inkább csak tanult, mintsem a hazai valóságból elvont és annak problémáit vakSságosan kifejezni képes anyanyelv. De hogy ebben a Budapest által kikovácsolt új magyar magaskultúrában már e korszakban is ott lappanganak és érlelődnek a valóság kifejezésére már alkalmas tehetségek is, bizonyítékaként c friss kultúra gyors érlelődésének és szilárdulásának, azt a millennium után következő évek csakhamar megnyíló meglepően gazdag eredményei fogják bemutatni a kultúra minden területén. Budapesten azonban a magaskultúra e többé-kevésbé határozott profilú, világosan fel mér- A tömeghető és értékelhető területein kívül, s jórészt ezek színvonala alatt, de tőlük soha nem függetle- kultúra nülve, korszakunkban megindul és nagyjából, ha nem is maradéktalanul, de fővonalaiban már végbemegy egyfajta sajátos, immár nagyvárosi tömegkultúra kialakulása is. Természetesen nem előzmények nélkül, sőt jelentős mértékben kapcsolódva a városban mindig is meglevő, a legtömegesebb és jórészt (s kivált a feudalizmusban) iskolázatlan városi népesség ilyen természetű igényeire válaszok) tömegkultúrához. Ami azonban e kultúrának az 1870-es években kibontakozó fejlődési szakaszát vakóban egy minőségileg is újszerű fejlődés kezdeteivé teszi, azt — megfelelően a városfejlődés az ötvenes évektől kezdve megfigyelhető, ám a kulturális fejlődésre jellemzően csak fáziskéséssel követett fellendülésének két új elemnek belépése jelenti az e tömegek kultúráját formáló tényezők közé. Egyiket már megismerhettük: a nagy változás, ill. az ezáltal előidézett elidegenedés ez, mely a városegyesítéstől feltartóztathatatlanul meginduló, a fővárosba, ill. az alakuló budapesti agglomerációba irányuló hatalmas mérvű bevándorlás természetes kísérő jelensége. A falusi élet zártságából, szűk személyi kapcsolatainak köréből, évszázadosán hagyományos rendű paraszti munkájából és az egész, mindennek következtében ingerszegény környezetből a nagyváros tömegei közé, a városi típusú (kivált a nagyipari) bérmunka teljesen új rendjébe: egészében egy ingerekben rendkívül gazdag környezetbe, és ha a falusi állapotoknál általában nem rosszabb, de teljesen más típusú, igen sivár, zsúfolt és egészségtelen lakásviszonyok közé került, az egész országból összeverődő tömegeknek természetes reflexe ez. Második tényező az, hogy a tömegeknek a teljesen megváltozott körülmények között az elidegenedés feloldásában oly roppant jelentős: az új környezetet adekvát módon tükrözni és így értelmezni képes kultúrára irányuló igényei a kultúra régi műfajaiban és régi formáiban nem elégíthetők ki többé. Ezek ugyanis alapvetően a falusi világhoz tapadva alakultak ki, és konkrét megjelenésükben (a feudalizmus válságával már meginduló bomlásuk ellenére is) általában kollektív tevékenység lassan és sokoldalúan formálódó termékei voltak. A nagyváros merőben új viszonyai viszont egyrészt az új környezetnek megfelelő műfajokat kívánnak, másrészt (és legfőképpen) pedig lassanként lehetetlenné is teszik a régies, részint tárgyaiban kézműipari, részint szellemileg-tartalmilag még a feudalizmus rendjétől befolyásolt kollektív tevékenység eredményeként létrejött kultúra továbbélését. A kultúrának az új környezet gyorsan változó ingerei között ezekre, ill. a mögöttük álló valóságra kell reflektálnia. Természetes, hogy ezáltal mind tárgyi, mind szellemi vonatkozásokban előbb-utóbb szükségképpen tömegáruvá, és mint ilyen, mintegy fogyasztási cikké is válik, e minőségében természetszerűen szinte már az árutermelés és a kereskedelmi forgalmazás törvényszerűségeinek alávetetten. Világos lévén, hogy e változás feltételei csak a városnak az ötvenes évekkel meginduló átalakulása, a gépi nagyipar megjelenése, a népességszám rohamos megnövekedése és a városépítés kiterjedése során, a kialakuló nagyvárosnak mintegy az egyén fölé növésével jöttek létre — egy olyan folyamatban, melyben a város, a munkaszervezet, s hovatovább a technok)giai folyamat egésze éppen úgy, mint a társadalom mozgása, az egyén számára egyre áttekinthetetlenebbé és érthetetlenebbé válik — világos az is, hogy a városegyesítés éveit joggal tekinthetjük e modern nagyvárosi tömegkultúra történetében is vízválasztónak: egy minőségileg is új fejlődési szakasz kezdetének. Feloldani az elidegenedés az új típusú körülmények által kiváltott érzését, ennek folytán természetszerűen és szükségképpen már az új körülményekhez