Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

a budapesti társadalomfejlődés azon jellegzetességével, hogy benne éppen a modernebb, kor­szerűbb képzőművészeti irányok és ízlés iránt fogékonyabb középpolgári és értelmiségi rétegek a gyengék; — amellett részint e rétegeknek jelentős hányadukban a régi nemesi világhoz és ízléssel valé) kapcsolatai, részint a polgárosodásnak és a polgári képzőművészeti ízlésnek még Budapesten is viszonylag kései kezdetei folytán a konzervatív képzőművészeti irány­zatok a társadalom egészének szemében még nem futották ki teljes formájukat, nem váltak túlhaladottakká, így nem lepődhetünk meg azon, ha Budapest és nyomán az ország képző­művészeti magasműveltségének minőségi átalakulása már csak a millennium utáni korszak­ban és — az irodalométól eltérően — a budapesti városfejlődés aktív, kezdeményező befolyá­sától többé-kevésbé függetlenül fog kibontakozni. Ebből a szempontból a kétségtelenül budapesti, ill. budapesti ihletésű sajtógrafika és kivált a karikatúra már előbbre van: a hetvenes évek budapesti élclapjait illusztráló cseh Karel Klic immár hazai utódainak (Jankó, Linek, Vágó, Gorzó, Bér, Háry, Dörre nevét említsük csak meg) ceruzája nyomán a kor Budapestjének, sőt a kor Magyarországának s problémáinak, immár Budapest és a pesti polgár mértékével és szempontjából ábrázolt olyan jellegzetes és nemegy­szer valóban művészi képét kapjuk, mely a kor sajátlag budapesti képzőművészetében ennek a műfajnak az eddiginél jóval figyelmesebb kutatását kívánja. Budapest zenei magaskultúrájának képe korunkra ugyancsak teljesen nemzetközivé válik. Sem az eleve is csak kevéssé népi gyökerű verbunkos zene, sem az új típusú népdalból kifejlett magyar népies műdal nem volt alkalmas arra, hogy fejlődőképes és felhasználható elemévé váljék egy olyan fajta zenei magaskultéirának, amilyent a kor jellegzetesen nagyvárosi, zeneileg képzett polgári-értelmiségi világa ekkor már világszerte megkövetelt. Am ez nemcsak az alkal­mas tehetségek hiányát jelenti: jelenti legalább annyira azt is, hogy az európai zene akkor leg­modernebbnek tartott wagneri nyelvébe ezek a verbunkos- és műdaleiemek egyszerűen már éppúgy nem voltak beilleszthetők, mint ahogy nem lehetett beilleszteni őket az olasz opera zenei nyelvébe sem; ez a nemzetinek érzett zenei nyelv — mint már utaltunk rá — már az előző korszakban eljutott lehetőségeinek végső határáig, tovább nincs mit kezdeni vele. így a zenei magasművelődés Budapesten összpontosult intézményei az Operán és a Zeneakadémián kezdve a Nemzeti Zenede tanfolyamaiig, ezt a németes, elsősorban wagneriánus irányzatot fogják képviselni, ám nem elsősorban mint az elfogult „hazafiak" hitték a művészek és alkotóik német származása vagy német iskoláztatása miatt, hanem azért, mert más útjuk a korszerű zenei magasműveltség szintjén a továbblépésre már nem nyílott. Hiszen maga Erkel, a verbunkosból kifejlett operazene nagy megteremtője is 1870 körül már éppúgy látja, hogy ezen az úton nem lehet továbblépni, mint ahogy a közönség is — a zenei ízlés egy teljesen nuis síkján — kezd elhúzódni a népszínműtől. Budapest zenei magaskultúrája így korszakunkban, a polgári társadaloniszemlélet kibontakozásával természetszerűen kibővülő közönségétől, társadalmi bázisától befolyásolva, országos viszonylatban is elsőnek és legteljesebben fog szakí­tani a korábbi nemzeti zenei hagyománnyal — ha az új nyelv sikeres alkalmazásában saját zeneszerzői még nem jeleskednek is. Az Opera műsorán így a Nemzeti Színházból áthozott, már nagy hagyományú Mozart, Verdi és a kor divatos francia szerzői által jellemzett, és A bolygó hollandi, a Lohengrin, a Tannhäuser révén már Wagnerral is próbálkozó repertoár kor­szakunkban Verdi mellett elsősorban Wagner egyre több művével bővül. E korban jelenik meg az Opera színpadán a teljes Ring is; de a millennium előtt két évvel már felzendül Puccini zenéje is (a Manon Lescaut), és szinte közvetlen olasz bemutatójuk után láthatja e kor buda­pesti operai közönsége a Parasztbecsületet és a Bajazzókat. Ami azonban nem születik meg e korban, az a magyar opera, pedig az operai vezetőség bőséges lehetőséget ad a szépszámú magyar operaszerző munkásságára. Az eredmény azonban —• nyilván a mély zenei hagyomány és a műfajra fogékonnyá tevő társadalmi gyökerek hiányában is egyelőre megmarad a nagy külföldiek, elsősorban a németek epigonságánál, és ezen még az olyan nagy művészek sem tudnak segíteni, mint Gustav Mahler (aki az Opera karmestereként programjában magyar együttes megteremtését tűzi ki célul, sztárok és vendégek nélkül, és aki először veti fel a kor fakuló és rutinná süllyedő nemzetközi operai balettkultúrájának láttán egy a magyar népi táncból kinövő sajátosan magyar balett megteremtésének gondolatát) vagy Arthur Nikisch különben mind­ketten — mint említettük — távozni kényszerülő áldozatai az Opera igazgatásában a művészi munkát inkább korlátozó intendánsi rendszernek és az otromba nacionalista demagógiáiiak. Irodalomban és színjátszásban, képzőművészetben és zenében a hazai magasművelődés legfejlettebb normái korszakunkban elsősorban Budapest országosan legteljesebb polgári társadalmi bázisának hatására már elszakadnak azoktól az irányzatoktól, melyek a hetvenes­nyolcvanas években még többé-kevésbé jellemzők voltak rájuk, és melyek a polgárosodás még a forradalom előtti nemesi bázisából következően oly erőteljesen őrizték e hanyatló osztály ízlésé­nek a feudalizmus és az abszolutizmus viszonyai között, részben éppen azok oppozíció jakónt is kialakult nemzeties-történeties, alapjukban vidékies ízeit. Az irodalom népi-nemzeti vonalának,

Next

/
Oldalképek
Tartalom