Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

alatt-on kezdve az Ördög piluláiig) végül is az új, városias ízlést hordozó műfajok növekvő túlsúlyát mutatják. A népszínművet hovatovább már csak Blahánó személyes varázsa tartja fenn — bár ő maga is egyre sűrűbben játszik operettekben —, miközben a korszak vége felé a népszínműnek már irodalmi utánpótlása is elapad; nincs, aki képes vagy hajlamos lenne akár csak elfogadható népszínművet is írni. És mire az operettben az immár modern nagyvárosi sztár (vagy ahogy nevezték: díva) típusának első alakja is megjelenik, a Blahánéhoz képest szépségében is újfajta, városi ideált megtestesítő Pálmai Ilka személyében, addigra a Népszínház színpadán bemutatkozik az egzotikus ízű angol operett is Sulii van Mikádó jávai, a nyolcvanas évek legvégére pedig az immár pesti témájú, a modern magyar városi világot a polgár nemzetközi zenei nyelvén kifejezni képes operett is színre lép. Tulajdonképpen ugyanezen típusú fejlődés megy végbe korszakunk budapesti képzőművészeti életében is. A polgári állam kiépítésével járó nagyszabású építkezések láttuk megkövetelik a maguk képzőművészeti dekorációját. Az állam jellegéből fakadó, a monumentalitásra irányuló törekvésben azonban ez a dekoráció (akár festészeti, akár szobrászati legyen is) általános európai ízlést követve — még sokban egyfajta konvencionális historizáló-mitologizáló tematikával s az épületeknek a korban többnyire reneszánsz stílusához alkalmazkodó, emelkedett eklektikus-akadémikus formanyelven beszél, melyet már csak egy olyan tehetség, mint Lötz lesz képes még legalább technikailag élettel megtölteni. Ugyanakkor a pesti polgár részéről is egyre sűrűbben jelentkező képzőművészeti, elsősorban festészeti igények is megtalálják a maguk műfajait. Persze ez sem valamely modern vagy különösebben színvonalas művészet, szintén az akadémizmus jegyében, ám ezt aprópénzre váltva, de polgári jellege már kétségtelen. A nagy nemzeti történeti és vallási témák visszaszorulnak belőle; a hang csevegő lesz, alább száll: a polgárt önnön vagy családtagjai arcképén túl az érzelmes tájkép érdekli, mely kiemeli őt a város zűrzavarából — és még inkább a kor legjellegzetesebb műfaja, a zsánerkép, az egyetlen szituációba sűrített történet, melynek csattanóját még irodalmias címek is magyarázzák; mellettük megjelenik a műtermi akt, éppúgy, mint egyfajta, elsősorban keleti vagy cigány egzotikum. A technika maga mindeme műfajokban már egyre javuló: hála akár Székelv Bertalan, akár Benczúr vagy a müncheni akadémia színvonalas oktatásának. A polgári igények technikailag ügyes kielégítésén túl azonban a budapesti polgári fogyasztásra vagy Budapest inspirációjára készült kép az irodalommal és a színházzal ellentétben — még megáll a félúton : tükrözi ugyan a polgár, méghozzá már nem is egyszer a fővárosi polgár ízlését, pszichikumát, de (nyilván a polgár ilyen legközvetlenebb igényeit kielégítő alkotóinak már csak szerényebb tehetsége folytán is) anélkül, hogy e polgári világnak akárcsak sajátosan budapesti voltát, akár (sőt még kevésbé) ennek kétségtelenül erősödő belső ellentmondásait, ill. ezek jellegzetesen magyarországi vonásait művészileg érzékeltetni lenne képes. A hazai s kivált a budapesti polgári világ ilyen valóságos ábrázolására azonban magának a stílusnak s méginkább a mögötte álló fogékonyságnak erre alkalmatlan volta miatt korszakunkban már nem kerülhet sor, s közben maga az akadémizmus is túlhaladottá válik. Mindez végső fokon összhangban áll 255. Feszty Árpád A magyarok bejövetele c. körképet festi