Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

bírták a többi asztaloslegényt is, sőt — „fenyegető" fellépésük eredményeként — azokat a kontárokat nemkülönben, akiket Széchenyi szerződtetett a népképviseleti országgyűlés két házának majdani üléshelyéül kiszemelt Redout-, illetve Nemzeti Múzeum-beli termek berendezésére. S másnapra sztrájkba léptek a testvér-városok magyar honosságú kovácslegényei meg a hozzájuk csatlakozó lakatoslegények is, elsősorban ugyancsak a közöttük dolgozó külföldiek elkergetését követelve, mi több: nemcsak követelve, hanem tettleges erőszakkal ki is kényszerítve, hogy a szóban forgó külföldiek tüstént felhagyjanak a munkával. Végezetül pedig a pesti német szabó-legények mozdultak meg, s közhírré tették, hogy ők szintén el vannak szánva mestereiket szükség esetén akár „erőhatalommal" is rászorítani az általuk foglalkoztatott külhoni jövevények elűzésére. Igaz viszont, hogy ezeknek a próbálkozásoknak a lángja, amilyen magasra csapott, olyan gyorsan ki is lobbant. S ebben nemcsak az játszott közre, hogy a kormány és a városi hatóságok most jónak látták fegyveres karhatalom igénybevételével és rögtönítélő bíráskodással fenyegetni meg az erőszakhoz folyamodókat,43 hanem

figyelemelterelő hatásánál fogva az a véres összetűzés is, amely 11-én robbant ki a Károly-laktanyában az oda beszállásolt honvédújoncok meg a Ceccopieri-sorgyalogezred ugyanott állomásozó olasz katonái között (akikkel ellenforradalmár tisztjeik elhitették, hogy a honvédeket a magyar kormány Eszak-Itáliába szándékozik vezényelni a lombardiai és a venetói felkelők ellen ott immár hónapok óta sikertelenül harcoló császári csapatok megsegítésére).44

És hogy most oly gyorsan

elült a helybeli munkásmozgalom harmadik hulláma is, annak volt még egy további s minden másnál nyomósabb oka is: az, A céhreform hogy — ha sokára is — június 9-én végre napvilágot látott Klauzálnak a céhszabályokat módoeleíbeleptetese rendelete

s ez azután egyszerre sok mindent orvosolt a munkások korábbi sérelmei közül. Mert a rendelet a céhrendszer alapjait mint várható is volt érintetlenül hagyta ugyan s nem rögzítette a legényeknek fizetendő munkabérek alsó határát sem, hanem a bérmegállapítást — Klauzálok liberális elgondolásaihoz híven — a közvetlenül érdekelt felek alkalmankinti „szabad egyezkedés"-ének tette függvényévé. De már például az eddig szokásban volt munkaidőt tetemesen korlátozta, kimondván, hogy többé egyetlen legény sem tartozik napi tizenegy s egyetlen (tizennégy évesnél fiatalabb) inas sem köteles napi kilenc óránál többet dolgozni. Kimondotta továbbá a rendelet, hogy a céhek gyűlésein ezentúl a legények választottjai is teljes jogú részvevőkként megjelenhetnek majd. S jócskán kitágította a rendelet a mesterjogra pályázó legények lehetőségeit is, amikor többek között — kimondotta, hogy a mesterremekek elbírálását a jövőben olyan bizottmányoknak kell végezniük, amelyeknek a tagjait felerészben a legények delegálhatják majd maguk közül, s hogy mesterdíj címén a jövőben egyetlen remeklő legény sem lesz kötelezhető 10 forintnyinál nagyobb összeg fizetésére. S, igaz, a rendelet nemcsak a legényeknek nyúlt a hónuk alá, hanem a mestereknek is -kivált azzal, hogy szigorúan tilalmazta a legények összességének az egyes mesterek és egyes legények bértárgyalásaiba való esetleges beavatkozását. Kétségtelen azonban, hogy a mesterek érdekeinek védelme terén a rendelet csupán addig ment el, ameddig okvetlenül el is kellett mennie, ha megalkotói továbbra is biztosítani kívánták a céhpolgárságnak a kormány iránti jóindulatát. Arra viszont Klauzálék mindenképpen ügyeltek, hogy ha a céhrendszer alapjait nem bolygatják is, a céhrendszer kereteit - amennyire csak lehet - fellazítsák. Ezért azután a rendelet szinte teljesen kiküszöbölte példának okáért azokat a korlátozásokat, amelyek eddig a munkásoknak a céhbeli mesterek műhelyeiből a gyárakba és a gyárakból a céhbeli mesterek műhelyeibe való átáramlását nehezítették, s szélesre tárta a céhek kapuit az eddig a céhek keretein kívül tevékenykedő kézművesek előtt, kimondván, hogy a jövőben emezek is akadálytalanul mesterjogot szerezhetnek, azok a legények pedig, akik erre nem tartanak igényt, de önálló műhelyt óhajtanak nyitni, ezt a továbbiakban külön engedély nélkül is bármikor megtehetik majd. Ha tehát Klauzálék a rendelet kidolgozásakor nem törekedtek is a legények érdekeinek egyoldalú felkarolására és a mesterek érdekeinek háttérbeszorítására, azzal, hogy olyan rendeletet alkottak, amely a hazai ipar szabadabb kibontakozásának lehetővé tétele végett legalább a céhrendszer legkirívóbb visszásságait hivatva volt lenyesegetni, mégis inkább a legényeknek kedveztek, mintsem a mestereknek. És ezt a legények is érezték. Ezért volt hát, hogy a munkásság, ha nem is kitörő lelkesedéssel, mindenesetre megnyugvással fogadta a rendeletet s csupán a politikai baloldal soraiban akadt néhány (továbbra is meglehetősen elszigetelt jelenségnek számító) tollforgató, aki — mint Táncsics vagy Mészáros Károly, a Radicallap cikkírója és Julian Chownitz, a Die Opposition szerkesztője — most annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a kormánynak messzebbre kellett volna elmennie. Igaz viszont, hogy a rendeletnek szép számmal akadtak a másik oldalon, a mesterek körében olyan ellenlábasai is, akik éppen nem kevesellték, hanem nagyon is sokallották Klauzál újításait. Nyílt tiltakozásra vagy pláne ellenszegülésre azonban ezen az oldalon sem sokan vállalkoztak. S annál többen voltak persze, akik ha nyíltan nem léptek is fel a rendelet ellen, legalább