Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

239. Sztrájkoló fegyvergyári munkások a gyár előtt 1893-ban jait is — megannyi újabb alkalomként a forradalmi mozgalom kereteinek tágítására és tömegeinek gyarapítására. Azt, hogy a budapesti munkásmozgalom potenciális tömegei már a hullámvölgyben, korszakunk elején is nagyobbak a szervezkedésbe ténylegesen be is lépőknek mindvégig viszonylag kis csapatánál — a munkássajtó viszonylag nagy (kb. 4 ezres) példányszáma éppúgy sejteti, mint a munkásgyűléseknek a szervezett munkásság létszámánál mindig népesebb közönsége és az az aktivitás, amit az egyletek szervezésében már megfigyelhettünk. A proletár osztályöntudat kibontakozása áll e magatartás és érdeklődés mögött, és a kezdődő leszámolás az előző korszakra még jellemző, mintegy a céhes világból hozott kispolgárosodási illúziókkal. És annak felismerése - amiben hibái ellenére is a mozgalom vezetése és főleg a pártsajtó játszott jelentős szerepet —, hogy a gazdasági fejlődés új korszakában a kizsákmányolt egyén csupán proletárként, az egész munkásosztállyal együtt tudhatja helyzetét megváltoztatni. E felismerés erősödésével fog a nyolcvanas évek végére a Betegpénztár taglétszáma az 50 ezer fölé emelkedni, és már nyilván ugyanennek a felismerésnek jegyében zajlanak le a nyolcvanas évek nagy fővárosi sztrájkjai is: 1882 júliusában a kőfaragóké, a következő májusban a pékeké és a tímároké, 1884 júniusában a kovácssegédeké, majd a kőművessegédeké. E sikeres: a munkaidő bizonyos mórsóklését és a munkabér emelését viszonylag könnyen elérő megmozdulások mellett azonban a bádogossegédek sztrájkja ugyanakkor még csak csekély eredménnyel járt. 1889 decemberében viszont a nyomdai szedők vívtak ki új, kedvezőbb árszabást. 1887-ben a Machlup-gyár tímárai és a Neuschloss-gyár parkettmunkásai még sikerrel sztrájkolnak — 1889-ben azonban három gyár sztrájkja is már eredménytelen marad. És ha e sztrájkok egyenként csak részlegesen is és a budapesti - akár csak a szervezett — munkásság tömegéhez képest is egyidejűleg csupán kisebb-nagyobb csoportokra terjednek ki, azt, hogy mögöttük a munkásság mekkora tömegei és e tömegeknek milyen igényei állnak robbanásra készen (és elsősorban még mindig a legnagyobb tömegben Budapesten) — azt az 1890. május 1-ét ünneplő budapesti munkások mintegy 60 ezer főnyi és 15 vidéki nagyipari centrum munkásainak ugyancsak többezres tömegei mutatják majd meg. A kilencvenes évek azután most már itt is folyamatos fellendülést hoznak; részben annak a pszichológiai hatásnak is következményeként, melyet az első május 1. felvonuló tízezrei váltottak ki a magát többé nem magányosnak, elszigeteltnek érezni kényszerülő munkásban, de még inkább — ezt meg is előzve — a nyolcvanas évek végétől gyorsan bontakozó konjunktiirának eredményeképpen, mely erősítve az ipart támogató törvényektől, az ipari alapításoknak — és sajátosan fővárosi jelenségként az építkezéseknek - nagyarányú meglendülését hozta magával: 31* 483