Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

Budapest munkásai a magyarországi munkásmozgalomban lete ugyancsak két-két taggal képviselteti magát a fővárosi ,,nagy szervezkedésben"'. Az ellenállási pénztár, ill. a ráépülő szabadszervezet, mely ilyen módon immár politikai jellegű összekötő kapocs lesz a szakmai és a politikai szervezkedés között, ill. előbbinek mintegy politikus magvát alkotja, egyelőre még csak a vasmunkások körében létesül, de 1894 őszén már a budapesti asztalosok hosszú sztrájkját is ellenállási pénztár szervezi; szerepére a belügyminisztérium is felfigyel. Mivel azonban e határozat a szabadszervezeti tagság kötelező voltáról nem került be a szervezeti szabályzatba, később - mint látni fogjuk — lassan feledésbe is ment. Ezért lesz lehetséges, hogy 1896 májusában a IV. kongresszus újabb alapszabály-módosítása még a szakszervezeti kapcsolatot is némileg lazítani fogja (a párthoz tartozóknak csupán ajánlva, ,,hogy szakmájuk szervezetéhez, ill. egy művelő vagy politikai szervezethez tartozzanak"). Párt és szakszervezetek intézményes kapcsolata azonban a szabadszervezeteken át már kétségtelenül létrejött és meg is szilárdult: a párt a következő korszakban a tömegpárt felé meginduló szervezkedésének leglényegesebb tényezőjeként ugyanakkor azonban éppen az első szabadszervezetek létesítésével már meg is kezdve a politikai mozgalom függetlenítését a gazdaságitól. A szervezeti kérdések ilyen körülményesnek tűnő leírása nem felesleges: jól mutatja azokat a kerülő utakat, melyeken át az osztályharc változó feltételeitől, ezeknek alakulásától kényszerítve a budapesti munkásmozgalom végleges szervezeti keretei kialakultak. Mert a vidéki szervezkedésre vonatkozó minden rendelkezés és célzás ellenére is kétségtelen, hogy a mozgalom még mindig igen nagy részében budapesti munkásmozgalom. A párt kongresszusi küldötteinek összetételét mutató számok tanúsága szerint először még az abszolút többség is a budapestieké, de még miután ez átmenetileg elvész is, mindvégig ők alkotják a legnagyobb helyi tömböt, melynek egységes állásfoglalása döntő lehet. És akiknek jelentőségét csak növeli, hogy velük szemben a vidéki küldöttek mögött az esetek túlnyomó részében nem nagy ipari centrumok állnak, hanem jelentéktelen helységek, ahol bármilyen fontos ipartelep munkásságának jelenléte sem tud kellő hatást gyakorolni a társadalomra. Bár a vidéki küldöttek alacsonyabb számában kétségtelenül végig közrejátszik a vidéken mindig közvetlenebbül és nyomasztóbban érvényesülő hatósági megfélemlítés, az arányok változása így is tanulságos. 1878-ban a Nemválasztók Pártjának alakulásakor 28 vidéki egylet van képviselve; a fővárosiakat 79-en képviselik. Az 1880. évi pártalapító kongresszuson 125 mandátumot képviselő 113 küldöttből is csak 28 a vidéki. 1887-re, a párt III. kongresszusára - nyilván a párton belüli ellentétek folytán is — a vidéket már csak 17-en képviselik, míg a fővárosiak 313 küldöttje között nemcsak a szakmák szerinti egyletek, hanem egyes nagyüzemek (Ganz, Oetl, Schlick, egyes nagymalmok) munkásainak küldöttjei is helyet foglalnak. Még az MSZDP 1890. évi I. kongresszusán is Budapest van többségben: 87 küldöttje mellett csak 34 a vidéki. Három év múlva, a II. kongresszuson azonban az arány (62:38) Budapest még meglevő túlsúlya ellenére is már a vidék előrenyomulását sejteti, 1896-ra pedig, jellemzően a szervező munka kiteljesedésére, 80-ból 50 tag jelenik meg vidékiek képviseletében. (Bár meg kell mondani, hogy az ellenzék már az 1893. évi kongresszus alkalmával kétségbe vonta a budapesti küldöttekre jutó szavazatok mögött álló tömegek nagyságát; s 1894-re ki is mondja a kongresszus, hogy a gyári képviseletek mandátumát nem fogadja el.) Az irányítás azonban arányuknak (mint még látni fogjuk, valószínűleg inkább csak látszólag) csökkenő volta ellenére is alapjában a budapestiek kezén van. Ezt jellemzően mutatja az a körülmény, hogy a kilencvenes évek első felének taktikai viszályaiban az osztályharcos alapon álló ellenzéknek még sikerült az ellentéteket láthatóan a vidékben a fővárossal szemben élő gyanakvásra támaszkodva mint a budapesti munkások között kibontakozott ellentétet bemutatni ; a pártnak a székhelyét is Temesvárra tevő Magyarországi Szociáldemokrata Munkáspártnak megalakulása kapcsán el is hangzik, hogy ,,a fővárosi elvtársak korántsem akarnak majd maguk dirigálni". Am a főváros vezető szerepét megrendíteni a mozgalomban már nem lehet; az új párt magyar nyelvű közlönyének szerkesztőségét már csak Budapesten tudják elképzelni mint ahogy végül is a pártegység helyreállításánál is 43 budapesti szervezet bizalmi férfi ai fognak bábáskodni. A munkásmozgalom azonban természetesen nem csupán öncélú szervezkedés vagy az erről vallott különböző absztrakt nézetek papirosharca. A mindezeket a konkrét gazdasági fejlődéshez fűző kapcsolatok mögött és között ott állnak a nagyon is emberi, de kitöréseikben már egyre inkább az osztályhelyzet által kormányzott indulatok. Első és legközvetlenebb - immár kollektív megnyilvánulásukként a bérharcokkal és sztrájkokkal, melyeknek korszakunkban megfigyelhető, már erőteljes megszaporodásában gazdasági fejlettségének és a konfliktus így kibővülő lehetőségeinek következtében ismét csak Budapest vezet. Ennek során legmesszebb hangzóan a főváros fogalmazza meg a munkásosztály követeléseit, harcának eredményeivel egyúttal politikát és indulatokat egyaránt állandó önvizsgálatra és elemzésre is késztetve éppúgy, mint később fegyelmezve és rendszerezve szervezett mozgalmának, pártjának program-