Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

lépések egyike volt. 1892-ben részint további szakmákban alakultak — vagy kerültek szociáldemokrata befolyás alá — szakmai egyletek; csak 1894—95-ben Budapesten 13 új szakegylet, 4 új munkásképző- és 1 új olvasóegylet alakult. A szervezkedés kiterjed a főváros legfontosabb ipari kerületeire, sőt, megindul az ipari lakosságú elővárosokban is. A cipészek, asztalosok és szabók éppenséggel már országos kongresszust is tartanak Budapesten. A szakmai szervezkedés erősödését nem tudták visszavetni a párton belüli, már említett, 1892- 96-ban szinte állandósult, átmenetileg a Szakszervezeti Tanács munkáját is felbomlasztó viszályok sem. A szervezetek és rajtuk keresztül a mozgalomba bevont munkások száma, ha lassan is, állandóan növekedett. Az a körülmény, hogy a párt gerincét is valóban a szakmák szerint szervezett munkásság, Budapest a rajtuk keresztül pedig a szakegyletek alkotják, már a párt első, 1893. évi szervezeti szabály- magyarországi zatában is kifejezésre jut. A szabályzat nem azonosítja ugyan a párt- és szakszervezeti tagság mun

'

ca8

fogalmát, a párttagság előfeltételéül csupán a pártprogram elismerését, terjesztését, a párt szerzetében támogatását jelöli meg. A párt maga az általában helyileg szervezkedő tagok és az általuk választott bizalmiak rendszerére épül fel; a helyi bizalmi férfiakból áll össze a „Kerületi organizáció". A kerület földrajzi határai azonban lúncsenek meghatározva; a kerület kiterjedése (megyével, több megyével vagy csak egy városi kerülettel egyenlő-e?) végül is a szervezett munkások számától függően alakul, és a pártgyűlés, az országos kongresszus határozza meg. A szabályzat kimondja, hogy a párt kétévente pártgyűlést tart, melyre a küldötteket ,,a helyben vagy kerületben lakó elvtársak jelölik ki"; a pártgyűlés választja meg all tagú országos pártvezetőséget. A szabályzat maga ahogyan a kerületnek, úgy a szervezkedés alapjának: a „helyileg" szervezkedő tagságként bizalmiakat küldő szervezetnek kereteit sem határozta meg konkrétan. Gyakorlatilag azonban ezek és így az egész pártnak is szervezeti alapjai továbbra is elsősorban a munkásság már meglevő különböző típusú szakmai egyletei voltak — és hogy mennyire ezek, az jól látszik abból, hogy ilyen egyletek alapítására és lehetőleg országos szakmai szervezetekbe való egyesítésére a szabályzat más helyen kifejezetten buzdította a munkásságot. Budapesten ilyen bázisegyletekként eleve is elsősorban az erősen kifejlett szakegyletek szolgáltak, és ha az osztályharcos irányzat sürgetésére 1893-tól már sajátlagosan kerületi pártszervek is alakultak a fővárosi kerületekben, ezeknek, éppúgy, mint az ugyancsak 1893. évi kongresszuson már erős képviselettel bíró gyári szervezeteknek is további kiépítése elakadt. A munkásság erős üzemi fluktuációja folytán így a leghatékonyabb szervezőerő továbbra is a helyi szakmai szervezet maradt. Az 1893. évi, az osztrák párttól átvett szabályzat nyilvánvalóan a frakcióharcok következményeképpen szándékosan homályos és pontatlan megfogalmazásai azonban az ellentétek felszámolására irányuló törekvések során gyors átdolgozást és pontosítást igényeltek. A pártvezetés radikális ellenzékének 1894. január 6 —7-i kongresszusa szervezeti szabályzatában (mely az ellenzéknek a hazai viszonyokat messzemenően tekintetbe vevő önálló alkotása volt) szabatosan meghatározza, hogy a kongresszusra szakmai munkásszervezetek városonként csak egy küldöttet küldhetnek, ahol pedig ilyen szervezetek még nincsenek is, ott több szakma összeállva küldhet egy-egy képviselőt — de csak olyat, aki ott is lakik, és akit nyílt gyűlésen választottak meg. A párt 1894. évi kongresszusa pedig tovább folytatja a tisztázást és egyszersmind a hazai mozgalom szerényebb méreteihez jobban illeszkedő, egyszerűbb szervezeti forma kialakítását. Az itt meghatározott szabályzat szerint a párttagnak a pártnak nem programját, csak alapelveit kell elismernie; az elvtársak, közvetlenül a pártkongresszus után, egyéves időtartamra egy vagy több bizalmit választanak; a pártkongresszus azonban nem belőlük, hanem általában a szociáldemokrata párt álláspontján álló munkások és szervezett munkásszakmák küldöttjeiből áll össze tehát továbbra is elég bizonytalan és a januári határozatokat nem pontosan fedő módon. A pártkongresszus választja a párt vezetőséget, a budapesti bizalmi férfiak pedig a párt vagyonát és pénzkezelését ellenőrző bizottságot. A párt taktikáját illetőleg a kongresszus kimondja, hogy a munkások jogfosztottsága csak politikai jogok megszerzése által lévén ellensúlyozható, a pártnak az általános titkos választójog érdekében a legerőteljesebben agitálnia kell, anélkül azonban, hogy szem elől tévesztené a társadalom teljes átalakításának nagy célját. A kongresszus egy másik nyilatkozata hangoztatja a földmunkásság és a kisparasztság védelmi és politikai jogai biztosításának fontosságát — ám ideológiai alapon hallgatással megy el a parasztság földosztási törekvései mellett. Jelentősnek tartja azonban a szak- és egyéb munkásszervezetek létesítését. Egy másik határozat pedig kimondja, hogy minden párttag köteles a szakmájában fennálló szervezet tagjává lenni, a pártvezetőség pedig azon legyen, hogy a szakegyletek ellenállási pénztárakat alakítsanak. Mégsem lehet azonban véletlen, hogy éppen a kongresszus után, korszakunk legvégén indul meg a szakmánkénti ellenállási pénztárak szervezése is, a hosszasabb sztrájkmozgalmak anyagi támogatására. E különben illegális — pénztárak tagjai alkotják az illető szakma szabadszervezetét: ők ugyancsak bizalmiakat választanak, kiknek Budapesten kerületenkénti testűül 481