Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

szervezetük ilyen megerősítésével a kerületi elöljáróságokat nemcsak a központtól, hanem egymástól is teljesen független hatóságokká tette. A századfordulótól majd megkezdődik a fővárosi közigazgatás széttagozódása, amin nem segít már sem az elöljáróságokra vonatkozó egységes szabályzat kidolgozása, sem a kerületi elöljárók vagy a kerületi szakhivatalnokok számára havi, ill. negyedéves össz-budapesti értekezletek tartása: hiszen utóbbiaknak már csak tájékoztató funkcióik maradnak. Az elöljárósági törvény így végül is az igazgatásnak — minden kétségtelen minőségi javítása ellenére is alapjában véve bürokratikus vonásait erősítette meg, a városi adminisztrációnak éppen a társadalommal a legszélesebb fronton érintkező szerveiben. A városigazgatás azonban nemcsak a város lakosságának szervezését, ill. bizonyos igényeinek A városkielégítését jelenti, hanem éppen ennek alapjaként a város vagyonával és jövedelmeivel való gazdálkodás gazdálkodást is. Nem jelentéktelen vagyon és nem jelentéktelen jövedelem ez. És ha növekedése már a városegyesítés éveiből visszatekintve is igen jelentősnek tűnik, még inkább annak bizonyul a városegyesítéssel megnyíló, a millenniumig terjedő időszakban. Pedig az autonómia a városi hatáskörök és az igazgatás vonatkozásában egyaránt megfigyelhető korlátozásának megvan a vetülete a város gazdaságában is. Vagyonából a város jelentős összegeket és értékeket ad állami célok kielégítésére. Elsősorban ingatlanvagyonából ad át olcsó áron telkeket az állani most kiépülő központi intézményei: minisztériumok, hivatalok, pályaudvarok stb. számára. De jelentős összegeket fizet az államosított rendőrség költségeihez való hozzájárulás fejében is (1896-ban már 1 millió 237 ezer koronát); a katonai igazgatás a városra hárított feladatainak (köztük az újoncnyilvántartásnak, sorozásnak és a katonaelszállásolásnak), valamint az állami anyakönyvezés teendőinek, az állami adók kezelésének, a közegészségügy feladatainak költségei, az iskolafenntartás, a szegény ügy, a rendészet és az útfenntartás kiadásai 1874-től 1896-ig mintegy 6 és fél millió koronáról 16 millióra nőttek. Jóllehet kétségtelen, hogy e feladatok megoldásában nagyrészt maga a főváros is közvetlenül és jelentékeny mértékben érdekelt, mégis e kiadások roppant súllyal nyomják a város háztartását. Veszélyükre a fővárosi költségvetés egyensúlyának szempontjából a város már a képviselőházhoz intézett feliratában 1881-ben felhívta a figyelmet, anélkül azonban, hogy máshol is megismételt panaszai és kívánságai bármilyen meghallgatásra találtak volna. A kormány kétségtelenül sok joggal hivatkozhatott a közvetlenül vagy közvetve, de mindenképpen a főváros fejlesztését szolgáló hatalmas állami beruházásokra, kezdve a központosított vasiithálózat kiépítésétől a városban működő állami központi intézményekig s a nyomukban és körülöttük kialakult központi funkció-k által idevonzott országos forgalomra. 1896-ig, korszakunk végéig a főváros ilyen irányú panaszai soha nem fognak meghallgatásra találni; ám az így szükségképpen növekvő városi adó-és más terhekben a városigazgatás — és nyomán a lakosság is — előszeretettel (bár csak részben indokoltan) fogja látni saját, ill. a város gazdálkodása romlásának egyik fő okát. Mert a város gazdasági helyzetére valóban annak fokozatos romlása lesz a jellemző. A város gazdálkodásának alapját a városegyesítési törvény azon rendelkezései biztosítják, melyek szerint a város összes közigazgatási és önkormányzati költségei ,,a közvagyon egyenlő elvek szerint értékesítendő jövedelmeiből és az államadó után szedendő pótlékokból fedeztetnek"; a város emellett közvetett államadókra is kivethet pótadót, továbbá területén illetékeket, helypénzeket, vámokat szedhet, sőt a kormány engedélyével az állam által igénybe nem vett új adókat is behozhat. Kétségtelenül széles jogkör ez, amely eleve lehetővé teszi, sőt meg is követeli, hogy a város gazdálkodását növekedésének problémáihoz alkalmazza — ha ennek során intézkedéseit, mint láttuk, az autonómia nem csekély sérelmére a kormány, konkrétan a belügyminiszter, széles körű ellenőrzési joga korlátozhatta is. A városgazdálkodás így meghatározott alapjai közül Budapest vagyona elsősorban tényleges ingatlanokból állott. Telkek és épületek ezek — hiszen a főváros a saját területének mindvégig legnagyobb földbirtokosa volt. Üres telkeinek területe 1872 és 1895 között 53 millió négyzetméterről 50 millióra csökkent ugyan, saját beépített telkeinek területe azonban 318 ezerről közel 1 millió négyzetméterre nőtt miközben előbbinek becsértéke a terület csökkenése mellett is kétszeresére (70 millió koronáról 140 millióra), utóbbiaké éppenséggel háromszorosára (31 millió koronáról 95 millióra), a belőlük származó jövedelem pedig évi 1 millió 648 ezer koronáról 4 millió 490 ezer koronára növekedett. Az egész, 1875-től 1895-ig 107 és fél millióról 272 millió koronára emelkedő értékű fővárosi vagyonnak, melybe emellett többek között még különböző felszerelési tárgyak, anyagok, a város cselekvő tőkéi, korunkban elsősorban a kölcsönök és 1890-től a városi italmérés jogának megváltása fejében az állam által fizetett 11 és fél milliós tőke összege, valamint a haszonvételi jogok becsült értéke is beletartozott, túlnyomó részét tehát mindvégig az ingatlanok tették ki. A különleges városi gazdálkodás alapját az ennek költségeit kétségtelenül fedező és általánosságban részint tényleges, részint eszmei vagyon mellett az ebből és más forrásokból szár-