Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

el a tanács immár erre vonatkozó javaslatának tárgyalásáig. E javaslatot viszont a belügyminisztérium nem találta kielégítőnek, s az egész fővárosi törvény szervezeti szempontú revízióját javasolta a fővárosnak. A közgyűlés, mely már 1876-ban is kísérleteket tett a törvény bizonyos módosítására, most 1890-re készült el javaslatával, felhasználva abban a közben felmerült összes reformjavaslatot, így kivált az 1879. évieket, melyek szervezeti vonatkozásúak voltak. Az 1890. március 5-i közgyűlés a tanácsnak, ill. a közgyűlés által kiküldött bizottságnak javaslatait megtárgyalva kimondta, hogy a kormány jóváhagyási jogát korlátoztatni kívánják, megállapította a törvényhaté)sági tagok összeférhetetlenségi eseteit, egységesítette a közigazgatási és a választókerületeket, korlátozta a közgyűlés hatáskörét, megszüntette a tisztviselők közgyűlési szavazati jogát, a polgármester közigazgatási teendőit a tanácsra ruházta át, de az ügyosztályok javára korlátozta a tanács testületi jogkörét. Sürgette a főváros területén tevékenykedő állami igazgatási szerveknek a fővárosiakkal való összehangolását biztosító és ezáltal is a kormány befolyását növelő, 1876-ban létrehozott Közigazgatási Bizottság korszerű reformját, és kívánatosnak mondotta ki a Közmunkatanács hatáskörének a főváros számára megfelelőbb megállapítását. A javaslat, mely (kétségtelenül a város gazdaságilag legerősebb vezető rétegének érdekében) egy a társadalmi ellenőrzés alól már sok ponton kivont, kétségtelenül operatívabb, de ugyanakkor sokkalta bürokratikusabb igazgatási és általában politikai szervezet igényét jelentette, a törvény ilyen széles körű módosításával járó immár politikai vonatkozásai folytán végül is nem került az országgyűlés elé. A belügyminisztérium az egész kórdéskomplexumból egyetlen, kétségtelenül sürgősen megoldható, operatív problémát különített ki és azt külön szabályozta. Az így megszületett 1893. évi XXXIII. te. Budapest székesfőváros kerületi elöljáróságairól így is fordulópontot jelentett Budapest közigazgatásának történetében. Az elöljárósági Az elöljáróságok helyzetét a városegyesítő 1872. évi törvény igen szorosan meghatározta: szervezet közvetlenül a városi tanács alatt állnak, semmiféle más hatósággal közvetlenül nem is érintkezataiakitasa }

iet

ne

k; Rendkívül szerény hatáskörük azonban a következő években hozott és természetüknél fogva a lakosságot minél közvetlenebbül szervezni törekvő, szakigazgatási jellegű országos jogszabályok folytán egyre nagyobb mértékben, de egyre szervetlenebbül növekedett, végül már áttekinthetetlenné is vált. Mivel azonban hatáskörük új, rendszeres megállapítása, melyet a fővárosi tanács már 1876-ban kezdeményezett, a fővárosi törvénynek (melynek avultságát a minisztérium már ekkor megállapította) megváltoztatása nélkül nem volt végrehajtható, az állandóan bővülő elöljárósági hatáskör rendszeres bővítése ettől kezdve így egyik főérve lett minden a fővárosi törvény egészét megváltoztatni akaró törekvésnek. Az 1893-ra így végül megszületett elöljárósági törvény, melyet a főváros 1894-ben szabályrendelettel, majd 1899-ben szolgálati utasítással tovább bővít, 1894. január 1-én lépett hatályba, s az elöljáróságok hatáskörét és tevékenységét végeredményben 1930-ig részletesen és konkrétan meghatározta. A törvény —sajátos módon az 1872. évi koncepciónak mintegy ellentétébe csapva át — alapjául az 1886. évi községi törvényt vette, és a kerületi elöljáróságokat mintegy az önálló községekre jellemző jogkörökkel ruházta fel anélkül, hogy ugyanakkor tevékenységük megfelelő közvetlen, intézményes, társadalmi ellenőrzését vagy éppen irányítását biztosította volna. A kerületi elöljáró ui. megszűnt laikusnak lenni: állása immár a törvényhatósági bizottság által választással betöltött, élethossziglanra szóló állás lett, jogvégzettséghez kötve, tanácsnoki ranggal; mindez függetlenítette őt a kerület polgárságától, és ugyanakkor egyszemélyi hivatalvezetővé is tette. Mert a törvény az "elöljáróságot szabályszerű, gazdagon differenciált hivatallá alakítja. Az elöljáró közvetlen rendelkezése alá fogalmazási tisztviselőket, kerületi orvosokat, állatorvosokat, mérnököket, ill. műszaki tisztviselőket, vásárfelügyelőket helyez, s mindezek számára kezelői segédhivatalt is szervez; az elöljáróságba osztja be a községi bíráskodást gyakorló s e vonatkozásban az elöljárótól független városbírót is. A törvény igen részletesen sorolja fel az elöljáróság hatáskörét, és bár hangsúlyozza, hogy e hatáskörökben az elöljáróság a tanács helyett jár el, kétségtelen, hogy az eddig laikus polgárokból álló, jelentéktelen, hatáskör nélküli kerületi elöljáróságok helyett erős, nagy, tényleges első fokú hatósági hatáskörrel szervezett állású, községi és más szakigazgatási, hivatásos tisztviselőkből álló, független és önálló helyi hatóságok jöttek létre. Ugyanakkor a kerület választói által titkosan választott, de legfeljebb 24 tagú kerületi választmány hatásköre rendkívül lecsökkent: csak véleményező, javaslattevő, közreműködési, ill. felügyeleti joga van; tényleges hatáskörrel már csak a kerületre jutó pénzből végzendő útburkolások megállapításánál és a szegénysegélyezések engedélyezésénél rendelkezik. Ráadásul az elnöke az elöljáró, akit, e testülettől független is lévén, a választmány kevéssé tud befolyásolni. Erősíti az elöljáró különleges helyzetét, hogy az elöljáróság személyzetével még a polgármester is csak rajta keresztül rendelkezhet. Az elöljáróság tehát operatívabb, de bürokratikusabb szervvé válva, hatásköreinek legnagyobb részével csaknem teljesen — szinte a közgyűlés által közvetlenül befolyásolt városházi központi igazgatásnál is nagyobb mértékben függetlenedik a társadalomtól, sőt, végül magától az egységes fővárostól is. A törvény ugyanis