Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

számának ez idő alatt 270 ezerről 618 ezerre történt növekedéséhez képest talán túlzottnak tűnő arányban, ám figyelembe véve a hatósági feladatok megnövekedését, a létszámemelkedés korántsem túlzott. E növekedés nagyjából minden ágazatban egyformán háromszoros, kivéve a közegészségügyét, ahol a létszám csak a kétszeresére (565 főre), és a közélelmezését, ahol viszont nyolcszorosára (26-ről 205-re) nőtt; utóbbi növekedést a vásárcsarnokok bekapcsolódása okozta, míg az egészségügyi személyzet csak mérsékelt bővülésében nyilván az állam által éppen e korszakban elvégzett nagy klinikaépítkezéseknek a fővárosi kezelésű közkórházakat jelentcsen tehermentesítő szerepe is közrejátszott. A vízművek személyzeti létszámának 23-ról 173-ra történt emelkedése mögött a vízvezetéki hálózat erőteljes kiépülése áll. De érdekesek az egészükben a népességszámmal arányosan háromszorosukra növekedett létszámú ágazatok belső arányainak változásai: így a közigazgatásban a tanácsi és ügyosztályi személyzet létszáma csak megduplázódik, de az elöljáróságoké a hétszeresére (75-ről 506-ra), az adószámvitelé is közel a négyszeresére (109-ről 398-ra) nő. Ugyanígy az iskolák esetén a pedagógusi létszám bővülése az elemi iskoláknál ötszörös, a polgári iskoláknál már hétszeres. Mindezek az arányok és aránytalanságok önmagukban is jól tükrözik az egyes szakágazatok súlyát, ill. a fejlesztésükre irányuló igényeket: végül is a városfejlődés legfőbb súlypontjainak kibontakozását. Nagyjából a kilencvenes évek elejére elsősorban ennek a tendenciának igényei vezettek el a budapesti városigazgatás első nagy és méltán határkőnek tekinthető szervezeti változásához: az addig mereven a városházán központosított városigazgatás decentralizálásához is. Ennek az útnak folyamán az 1872. évi szabályozás keretei több ponton és közel egy időben kezdtek szűkeknek bizonyulni. Eltekintve most azoktól a hatásköri és szervezeti változtatásoktól, melyeket — az országos jogszabályoknak megfelelően — a fővárosi árvaszéknek a tanácsi ügyosztályi szervezettől végbement fokozatos önállósulása (1874, 1877), vagy 1876-ban a közigazgatási bizottság, 1880-tól egy hadmentességi osztály megszervezése — más jogszabályok folytán megszaporodott ügyekre egyes új állások vagy éppen kisebb szervezeti egységek megteremtése stb. hozott magával, a problémák először s legáltalánosabban, mint már az előző korszakban is, a tanácsi ügyintézés lassúvá és bonyolulttá válásán jelentkeztek: ennek során is először az ügyintézés szervezésének technikai, majd érdemi nehézségeivel. Orvoslásképpen egyrészt a közgyűlés már 1875-ben apróbb adminisztrációs egyszerűsítéseket vezet be: részint a tisztviselőket lehetőleg mentesítik a kollektív vezetés rendszerével óhatatlanul együttjáró sűrű értekezletektől, részint a polgármestert a jelentéktelen ügyek aláírásától — másrészt immár szervezési megoldásként megkezdik az eredetileg még egységes segédhivatal elég rendszertelen decentralizálását: 1885-re ennek következtében az ügyeket már hat különböző, részint különböző épületekben is működő segédhivatal kezeli, ami míg egyik oldalon gyorsítja, addig másikon zavarossá is teszi az adminisztrációt. De közben 1877-ben a közgyűlés már ennél többre, a fennálló törvények keretein belül megoldható szervezési változtatások kidolgozására is biztatja a tanácsot. így kerül sor az 1879. évi, ám minden jelentősebb pontján magasabb jogszabályba ütköző átszervezési kísérletre: ennek során a közgyűlés a szervezési szabályzat teljes, tehát a szakhivatalokra és intézetekre is kiterjedő átdolgozására tesz javaslatokat. Az 1884-re végre bemutatott átszervezési munkálat azonban világosan érzékelteti, hogy az igazgatás problémái pusztán ügyviteli reformokkal már nem oldhatók meg. Az előterjesztés ui. három új tanácsnoki állás, közélelmezési és közjótékonysági ügyosztályok felállítását, utóbbival kapcsolatban egy bizonyos területen hatósági jellegű közjótékonysági bizottság létesítését és a polgármesteri hivatalban összevont személyzeti és közjogi ügyek intézésére a hivatal két elnöki ügyosztályra való szétosztását javasolja, s az 500 forinton aluli beszerzések utalványozásának az ügyosztályokhoz való leadását. A szervezési rendelet ilyen módosítását (az egyesítés óta a legnagyobb átszervezést) a közgyűlés és a belügyminisztérium is elfogadja. Nyilvánvaló lett azonban, hogy az átszervezések sora ezzel nem zárult le, és a növekvő nagyváros új meg új igényei, a fejlődéssel jelentkező új ügyek és ügytípusok ezeket egyre sűrűbbé fogják tenni. 1888 legelején ennek a felismerésnek jegyében fogja kimondani a közgyűlés, hogy a szervezési szabályrendelet vonatkozó részének hatályát felfüggesztve, a polgármestert felhatalmazza az ügyosztályok ügykörének, belső szervezetének és a szükséges személyi állománynak megállapítására. Ezzel lehetővé vált a központi igazgatásnak a hosszadalmas, mindig a belügyminisztériummal megerősítendő szabályrendeleti eljárás helyett gyorsabb és operatívabb szervezése —- első jelentős biztosítékaként a városigazgatás valóban hatékonnyá tételének. A szervezésnek azonban ekkorra már nem csupán a felvetődő új meg új problémák rugalmas követését kellett megoldania; egyre súlyosabb gondokat okozott az ügyek számának hallatlan megnövekedése is, ezen pedig tartósan a központi igazgatásnak már semmiféle átcsoportosításával vagy belső szervezésével nem lehetett segíteni. A belügyminiszter már 1884-ben felhívta a főváros figyelmét, hogy a bizottsági tárgyalások és a szakhivatalok gyakran indokolatlan igénybevétele késlelteti az ügyek elintézését; ez és a végrehajtás lassúsága pedig mindenekelőtt a kerületi elöljáróságok célszerű szervezését igényli. A közgyűlés azonban csak 1888-ra jutott