Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

amennyiben e levél aláírói idegeneknek már nem is csupán külországokból ide került munkástársaikat minősítették,hanem nem-magyar honfitársaikat is. Amennyire újszerű vonásokkal bírt azonban eszerint a hajógyári ácsok mozgalma, annyira gyorsan össze is omlott. Mert a gyár igazgatósága, mikor Szemere kérdőre vonta, különösebb nehézség nélkül be tudta bizonyítani, hogy a gyárban alkalmazott nem-magyarok tekintélyes hányada olyan szakképzettséggel rendelkezik, amilyeimel a magyarok közül senki sem, s ezért nélkülözhetetlen. A mozgalom egyelőre el nem bocsátott részvevői pedig, akiket nacionalizmusuk a gyáron belül is elszigetelt munkástársaik többségétől, ezek után nem tehettek egyebet, mint hogy lóhalálában visszavonják panaszaikat, nehogy végül nékik is útilaput kössenek a talpukra megtorlásul.34 Annál nagyobb sikert aratott viszont a munkásoknak egy másik ugyancsak májusban harcba induló csoportja: a nyomdászoké. Igaz, a nyomdászokat nem fenyegette a munkanélküliség veszélye, hiszen a nyomdaipar —• minden más iparágtól eltérően — sértetlenül lábolt át a válságon, sőt — a forradalom jóvoltából — éppen ekkor lépett rá a rohamos fellendülés útjára. Es a nyomdászok sorait már csak ezért sem oszthatta meg holmi kenyéririgység (holott a testvér-városok mintegy kétszáz nyomdamunkásának szintén csak a fele volt magyar s magyar honosságú is csupán kétharmaduk volt). Amint a nyomdászokban — a céhlegények legtöbbjétől eltérően — a majdani önállósulás hiú reménye sem élt (s nem is élhetett, mivel a nyomdaipar ekkor már a gépesítettségnek meglehetősen magas fokán állott s ezért a nyomdaalapítás akkora tőkét igényelt, amekkorára egyszerű nyomdamunkások alig-alig tehettek szert). De akármi volt is a magyarázata, tény, hogy a nyomdászok harcukat illúziók, megingások és belső egyenetlenségek nélkül vívták meg: április 30-án petíciót intéztek az iparügyi minisztériumhoz, s ebben béreiknek tetemes — munkanemektől függően 25 és 50 % között váltakozó arányú — felemelését követelték, majd, tapasztalván, hogy főnökeik elzárkóznak a béremelés elől, május 12-én tétova nélkül kinyilatkoztatták, hogy ha 15-ig sem tesznek eleget kívánságaiknak, akkor a 15-vel kezdődő héten mind egy szálig sztrájkba lépnek. Es a munkások határozottsága nyomban hatott is: a nyomdatulajdonosok, akik (ekkortájt 100—130 %-ra rúgó) profitjukról még egy rövid sztrájk tartamára sem szívesen mondtak volna le, most már jobbnak látták tárgyalóasztalhoz ülni a munkások képviselőivel, s 13-ra — a döntőbíráskodásra immár általuk is felkért Klauzál munkatársainak közreműködésével — legott létre is jött a pesti és budai íiyomdászok első kollektív szerződése (s ezzel egyben az első egy iparág valamennyi budapesti művelőjére érvényes kollektív szerződés), ez pedig a bértételeket nagyjából a munkások igényeinek megfelelően rögzítette. 13. Táncsics Mihály. Barabás 1848 Miklós litográfiája, A nyomdászmozgalom 3. A PESTIEK ÉS AZ ELLENFORRADALMI VESZÉLY ELSŐ KIÜTKÖZŐ JELEI A nyomdászmozgalom tehát mind következetességének, mind eredményességének tekintetében messze felülmúlta a helybeli munkásság valamennyi más csoportjának mozgalmait. Ebben pedig a nyomdászok körülményeinek eltérő voltán kívül része volt annak is, hogy ez a mozgalom kivételesen kapott némi támogatást a politikai baloldaltól, legalábbis a baloldal egyik kiemelkedő képviselőjétől, Táncsics Mihálytól, akiben, mióta április elején megindította lapját, a Munkások Újságát, egyre nagyobb együttérzés támadt a véle közeli kapcsolatba került nyomdászok iránt.35 Táncsicsnak a nyomdászok melletti egyéni kiállása azonban egyáltalán nem jelentette a baloldal általános politikájának valamiféle megmásulását, ellenkezőleg: a radikálisok