Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896
az, hogy az itt élő emberek nagy része idénymunkás, akinek nincs is igénye végleges lakásra, egyetlen célja az lévén, hogy minél több pénzt takaríthasson meg; mások még sokáig megelégednének egy rendes albérlettel is. Kifejezett önálló lakásigénye — és főleg képessége is lakbér rendszeres fizetésére - már csak egy kisebb, de kétségtelenül növekvő hányaduknak van. Az így előálló elszomorító viszonyok és az életmód általuk döntően meghatározott vagy bennük kifejeződő többi eleme ezután, kivált 1883-tól mikor először kapnak hangot nyilvánosan is - állandó kedvelt témái lesznek a publicisztikának vagy a szépirodalomnak, gondjai a rendőrségnek és a közjótékonyságnak; segíteni azonban nem tudnak rajtuk. Néhány nagyüzem - elsősorban törzsgárdája számára — épít ugyan szerény munkáslakásokat (1895-ig lakásaik száma összesen kb. 840-re nő 4000 4500 lakóval), a legilletékesebb, a főváros azonban éppúgy nem látva nyereséget olcsó bérű rendes munkáslakások építésében, mint a vállalkozók, akiket különféle kedvezmények ígérgetésével próbál erre rábírni — megelégszik néhány száz férőhelyes egyszerű barakkok építésével; így 1883-ig kb. 2800 embert tudnak elhelyezni. Csak 1896-ban fogja magát rászánni a főváros, hogy a Soroksári út és Kén utca sarkán maga építsen meg egy négy házban összesen 96 lakásból álló minta-lakótelepet. A felépült telepet, segítségül, kezelésre a város a Hajléktalanok Menhelye egyesületnek adta át. De ez a mintának szánt telep sem fogja felkelteni a magánvállalkozás érdeklődését; az olcsó kislakások kérdésének megoldása így végül is következő korszakunkra és egészében a főváros vállaira fog áttolódni. Ha éppen korszakunk legvégén egy belügyminisztériumi tisztviselő a zsúfolt lakásokról írva lakóik önmegtagadásán csodálkozik, mellyel az állami és társadalmi rendet egyáltalán eltűrik: nem szabad elfelejteni azt, hogy egyrészt egy zsúfolt városi lakás, minden borzalmával együtt is — mint említettük — sok előnnyel bír az otthagyott, és kivált a csak időlegesen otthagyott faluval szemben: a munkaalkalom mellett nem utolsósorban magának a városnak: a mozgalmas, lüktető környezetnek, olcsó szórakozásainak, kiterjedt emberi kapcsolatainak világával is a városban letelepedni pedig egyáltalán nem is szándékozó idénymunkásnak azzal a puszta ténnyel, hogy Budapesten lehetősége nyílik bizonyos készpénzösszeg falujában lehetetlen megszerzésére. Budapest Míg a lakásviszonyok és rajtuk keresztül az életmód alakulása a társadalomban amúgy is magyaroso- meglevő alapvetően differenciáló folyamatokat erősítette tovább, addig ugyanakkor a polgári sa fejlődésre jellemző bizonyos integrációs folyamatok is kibontakoznak, ill. tovább folytatódnak. Legjellegzetesebb közülök a nemzetiségi asszimiláció: folyamat, mely még a városegyesítés korában is többnemzetiségű, bár a negyvenes évek óta erősen magyarosodó városból a millennium korára már döntő többségében magyar várost formált. Legalábbis az anyanyelv statisztikai kategóriájának vonatkozásában, ami — ha a nyelvnek minden esetben a megfelelő nemzetiséggel való, természetesen nem mindig elfogadható azonosításából indult is ki — a folyamatot magát alapjában megbízhatóan tükrözi. A népesség anyanyelvi megoszlásának alakulását korszakunkban az alábbi táblázat mutatja: A népesség anyanyelv szerinti megoszlása Budapesten 1870— 1900 1870 1880 1890 1900 Magyar 124 419 201 505 326 533 559 965 °/ /0 46 56,66 67,11 79,50 Német 122 454 115 573 98 515 /0 34,43 23,74 14,14 Szlovák 146 057 21 847 27 126 24 091 °/ /0 54 6,14 5,57 3,40 Egyéb 9 876 17 439 20 877 /o 2,77 3,58 2,96 (összesen 270 476 355 682 486 671 703 448 A táblázat világosan mutatja, hogy a kilencvenes évekig a három fő nemzetiség tömbjei tulajdonképpen még meglehetősen szilárdan tartották magukat. A németek felmorzsolódása csak 1890-től indul meg, de számuk ettől 1910-ig évtizedenként, tehát már 1900-ra is, szabályosan 20%-kal csökkent. A szlovákoké harminc év alatt jóformán semmit sem változik, az egyéb nemzetiségeké egyenesen nő. A magyarosodás folyamata így tehát legalábbis a századfordulóig, korszakunk végéig csak viszonylagosnak látszik: s a magyar elem előtérbenyomulása a város népességében egyszerűen a népességszámot és így a nemzetiségi viszonyokat is döntően átalakító bevándorlásból látszik származni, mely továbbra is elsősorban magyarlakta területek népességét indította el a főváros felé.
