Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

túra már nem annyira a valódi polgárságnak, mint inkább csupán a polgár és proletár közötti kispolgári alkalmazotti rétegeknek — jelen esetben nevezzük ezeket cselédtartásra már nem képes nempolgári rétegeknek — erősödését hozta magával. Ugyanerre a tendenciára utal a házi cselédek között a nők, méghozzá a legfiatalabb, 15 és 30 év közötti korosztályok arányának 1880 és 1890 közötti rendkívüli megerősödése; ugyanakkor viszont a mindössze néhány ezer főnyi férficselédségnek — minden utánpótlást nem nyerő, de stabil helyzetű csoportra jellemzően — igen erős széthúzódása a különböző korcsoportok között. Ez a változás a polgári háztartásból a nehezebb, férfimunkát igénylő funkciók egyre teljesebb kikapcsolódását, és ugyanakkor a csak lassan emelkedő cselédlétszám korlátai között is elsősorban az olcsóbb női és ezen belül is a minél fiatalabb és így még olcsóbb munkaerőre irányuló igény megjelenésére utal: végül is a polgárság széles rétegeinek már csak egyre mérsékeltebb erősbödésére. Illetve, a következtetés logikáját megfordítva: a polgárság széles rétegei vagyoni viszonyainak gyengülése folytán a házicselédség létszámának növekedése is megakadni látszik. A fővárosi proletariátus harmadik jellegzetes, mind létszámát, mind funkciójának jelentőségét tekintve az előbbi kategóriákat messze felülmúló eleme, a napszámosoknak a statisztikákban a tulajdonképpeni munkásságtól most is gondosan elkülönítve kimutatott rétege korszakunkban, kivált annak vége felé, már ugyancsak jelentős átalakuláson megy át. Az átalakulás egyik eleme mennyiségi: e réteg létszámának előbb nagyszabású növekedésében, majd korszakunk legvégén meginduló erős csökkenésében áll. A folyamat pontos, számszerű felmérése és elemzése a rendelkezésre álló statisztikai adatszolgáltatások már említett eltérései miatt azonban nem lehetséges. A Fővárosi Statisztikai Hivatal ugyanis az 1880. és 1890. évi népszámlálások során a napszámosság fő ismérveként az alkalmaztatás minőségét tekintette, és mindazokat, akik bérüket nem hetibér formájában kapták (ami a Hivatal többé-kevésbé jogos álláspontja szerint a munkahely ideiglenes voltát takarta), napszámosnak tekintette. 1890-ben ez közel 70 ezer embert jelentett; közülük a statisztika csak egy mintegy 12 ezer főnyi töredéket igyekezett elhelyezni pontosabban meghatározott foglalkozáscsoportokban, eleve hangsúlyozva azonban, hogy ez távolról sem teljes, inkább csak kísérleti jellegű. A Központi Statisztikai Hivatal ugyanezeket az adatokat feldolgozó munkájában ezzel szemben a napszámos ismérveként állandó munkahelyének a felvétel pillanatában meg nem állapítható voltát tekintette, és ilyen módon csak 36 ezer napszámost talált. Am még az ezek levonása után megmaradt, konkrét munkahelyek között valóban szétoszthatatlan, valódi napszámosságnak létszáma, bármely számítás szerint is, 1890-ig még mindig igen jelentős volt, és 1880-hoz képest a kétszeresnél is nagyobb arányban bővült, miközben a tulajdonképpeni ipari munkásság létszáma még csak másfélszeresére nőtt. A napszámosság ilyen létszámnövekedése azonban nem egyszerűen csak mennyiségi változást takar, hanem minőségit is: főleg a nyolcvanas években (az 1890-es statisztikai adatok alapján sejthetően) ui. e rétegen belül megindult egyfajta igen jellegzetes átrendeződés is. Már a kétféle alapú számítások eltérései (1890-ben - láttuk — mintegy 33 ezer fő) is elég világosan mutatják, hogy a napszámos kategória jelentős részét még a Fővárosi Statisztikai Hivatal gyakorlatán túlmenőleg is szét lehetett osztani, elsősorban az őket ha akár ideiglenesen is, de már foglalkoztatni képes ipar és közlekedés kategóriáiba - melyekben ezek az elemek jórészt meg is indulnak vagy meg fognak indulni az igazi munkásságba történő teljes betagolódás útján. Hogy az átrendeződés iránya valóban ez volt, azt negatívumaiban is jellegzetesen mutatja a napszámosnők a Fővárosi Statisztikai Hivatal által megadott létszámon belüli arányainak 1880 és 1890 közötti 36%-ról 52%-ra történt emelkedése. Ezzel párhuzamosan 1891-re a női napszámosok életkori tagozódása is megváltozik: az 50 éven felüliek aránya 17,50%-ra nő (a férfiaknál ez csak 10,68%), s a nők túlsúlya még a 30 és 50 év közötti korcsoportban is megvan (54,73% a férfiak 48,65%-ával szemben). Az ellensúlyt a 15 év alatti nők csaknem teljes hiánya jelenti: a férfiaknak viszont 14,29%-a 15 év alatti napszámos. Ez az életkori átrétegeződés ugyancsak azt látszik bizonyítani tehát, hogy míg öregebb napjaikra a férfiaknak, úgy látszik, nagyobb hányada lesz képes valamilyen formában kilépni a napszámosság keretei közül, addig a nőknél ez már jóval nehezebben megy. A Fővárosi Statisztikai Hivatal 1890-ben 33 ezer férfi napszámos közül csaknem 11 ezernél, 36 és fél ezer női napszámos esetén azonban csak mintegy 700-nál tudott állandóbb munkahelyet kimutatni. A nőtöbbletnek, de ezzel együtt magának a napszámosság egy igen nagy hányadának is így nyilván nagyrészt a zsákutcába jutott s végül a napszámosságban feltorlódott idősebb női korosztályokból történt kialakulása a napszámosság növekedésének máris mintha némi lassulását sejtetné. Ugyanekkor: a napszámosnak megmaradt réteg viszonylag nagy létszámát azok az adatok magyarázzák meg, melyek szerint az egész napszámosság körében még 1890-ben is a férfiaknál 49, a nőknél közel 60%,-os írástudatlansággal találkozhatunk. S ha az ennek megfelelő 31 ezer főnyi tömeget a napszámosságnak a fővárosi statisztika által kimutatott létszámához viszonyítjuk, és összevetjük e réteg létszámára vonatkozó kétféle statisztikai adatunkkal, egyszerre kiderül,