Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

hogy az analfabéták nyilván azzal a napszámossággal azonosak, melyet még a Központi Statisztikai Hivatal sem tudott egyetlen konkrét foglalkozási kategóriába sem szétosztani. Mindez azt mutatja, hogy a napszámosság már említett kezdődő felszívódását a munkásság soraiba javarészben továbbra is e réteg jelentős hányadának csaknem teljes és akár az ipari, akár a közlekedési munkásság esetén ekkor már el nem tűrhető kulturálatlansága korlátozta, és abban a folyamatban, melynek során a századfordulóra immár csak a Központi Statisztikai Hivatal normái szerint számítva — e réteg létszáma 20 ezer alá, 1910-re pedig mindössze 11 ezerre süllyed, a kibontakozó ipari konjunktúra növekvő felszívó kapacitásán (s részben az utánpótlásnak a kivándorlás növekedése folytán bekövetkezett csökkenésén) túl jelentős szerepet játszik az újabb, és immár kulturáltabb, színvonalasabb munka végzésére alkalmas generációk belépése is. S valóban: 1900-ra a fővárosi népességben az analfabéták aránya a férfiaknál az 1890. évi 12%-ról 6,9%-ra, s még a nőknél is 24%-ról 14,3%-ra száll alá. A város gyorsan megnőtt, modern, elsősorban gyári ipara, míg egyrészről nagyon is igényli a munkaerőt, másrészről már egyre kevésbé tudja használni a műveltségnek még alapelemeivel sem rendelkezőket. Valószínűleg e körülmény felismerése ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a legképzetlenebb elemeket visszatartsa a Budapestre való felköltözéstől. Ezzel viszont a munkaerő-utánpótlás mindkét; kereslet ós kínálat oldalán megindul a régi értelemben vett napszámosság eltűnése. Helyét — ha sokszor (bár annál jellemzőbb módon) csak a terminológia oldaláról is egyre inkább a szakmailag ugyan még képzetlen, de már stabilizálódott segédmunkás fogja elfoglalni. Mindezen kategóriák alakulása azonban ugyanúgy, mint a napszámosság fejlődésének tendenciája is — már átvezet bennünket a kor fővárosi proletariátusának gerincét, az ipari munkásságot kialakító mozgáshoz. Az ipari munkásság létszáma 1890-ig mint láttuk is — Budapesten még elég vontatottan növekszik, egyaránt következményeképpen a kézműipar válságosra fordult helyzetének és a nagyipari fejlődés a gazdasági válság utáni hosszabb stagnálásának. A stagnálás különösen 1880-ig feltűnő; azután a fejlődés meggyorsul: a munkásság létszáma 1890-ig 50%kal, a következő évtizedben (a gyakorlatban azonban csak korszakunk végéig, 1896-ig) további 50%-kal növekszik. A százalékok mögött azonban végül már hatjegyű számok állnak: az 1880. évi alig 50 ezernyi ipari munkásság 1900-ra már két és félszeresére, mintegy 125 ezer főre növekszik. A proletariátus átrétegeződésének tulajdonképpen ez a folyamat lesz legfőbb mozgatója és hordozója.