Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

A beépítés módját illetőleg a szabályzat a teleknek 85, négyemeletes háznál azonban ,,csak" 80%-os maximális beépítését engedélyezi; a maradék 15, ill. 20%-nyi udvarterületnek (mely a belső területen egy háromemeletes ház esetén mindössze 37 négyzetméteren is már szabályosnak volt tekinthető) teljesen nyitottnak és szabadnak kell lennie. A szabályzatok tiltják a pincelakás létesítését, és előírják a szobák minimális méreteit: utcai szoba már 2 m szélességben és 5 m mélységgel is szabályos, és egy 15 négyzetméteres szoba-konyhás lakás (amennyiben legalább 3 m széles vagy legalább 4 m mély) már szabályos lakásnak tekinthető. Az 1894. évi szabályzat ezeken túl, helyesen se ponton már az 1886. évi szabályozáson is túllépve — az épület lakhatási engedélyéhez annak még vakolatlan állapotában végrehajtott vizsgálatát követeli meg, valamint kötelezettségeket ír elő az épület karbantartására és a szomszéd jogainak tiszteletben tartására. Mindez azonban nem enyhít azon, hogy az utcaszélesség és a házmagasság viszonylatában éppúgy, mint a telkek beépíthetósének arányait illetően, mindkét szabályzat továbbra is fenntartotta Európa akkor már legrosszabb arányait, éppen a legnagyobb fellendülés idejére lehetővé téve a városnak kicsiny udvarok és szűk utcák mellett magas és így jórészben sötét lakású házakkal való túlzsúfolását - még a városterület 2/3 részét kitevő, különben a szabályozás által, annak egyik fő hibájaként, kevéssé érintett IV. övezetben is, míg a már meglevő Városliget és a Népliget mellé nem gondoskodik további nagy parkterületek kijelöléséről. A szabályzat emellett nem vette tekintetbe a budai oldal sajátos terepviszonyait, és az építési övezetek meglehetősen merev, koncentrikus beosztásával zártsorú beépítést tett kötelezővé nemegyszer erre teljesen alkalmatlan helyeken is. A szabályzat konzervatív voltára jellemző, hogy a szerkezeti falak betonból való építését még nem engedélyezi - viszont kétségtelenül szigorú előírásokat tartalmaz az építkezés biztonságát illetően, elsősorban az ún. könnyűszerkezetes építési módnak a telek- és házbérspekuláns háziurak által oly agresszíven sürgetett alkalmazását korlátozva. Ugyanígy jellemző a szabályzat bürokratikus felfogására, hogy az épületek tervezőit illetőleg semmiféle kikötése nincs: a hatóság csak a kivitelezőt tekinti partnerének, akinek — amennyiben az épületen a szabályzat előírásait betartja — a tervezésben teljesen szabadkezet enged. így válik lehetségessé, hogy Budapest nem egy nagy épületét még a világháború előtt is mérnöki diploma nélküli emberek tervezzék — olyan körülményként, mely majd előbb-utóbb a városképben is érezhetővé válik. A városépítés Az így meghatározott topográfiai keretek között és ilyen szabályok alapján kibontakozó számszerű építési tevékenység eredményei valóban nagyszabásúak: már számszerűségükben is. Az épületek eredményei össz-száma 1869-től 1890-ig 9351-ről 16 233-ra nőtt. Ám a növekedés így is igen figyelemre méltó eredményét megsokszorozza, hogy az épületek egyre nagyobb hányada sokemeletes és így aránylag sokkal nagyobb befogadóképességű bérház. Áz 1869 és 1890 közötti 21 év alatt, míg a földszintes házak száma csupán 26%-kai nőtt, az egyemeleteseké már 100, a két- és háromemeleteseké 230, ill. 1100, a még magasabbaké 1800%-kai növekedett. Es ha éppen a legmagasabb épületek létszámnövekedésének ilyen rendkívül magas százalékai mögött viszonylag kicsiny abszolút számok állnak is, a budapesti házállomány az emeletszám szerinti összetétele már pontosabb képet ad a város magasodásáról — kivált akkor, ha adatainkat egyszersmind a város főbb övezetei szerint szétbontva is bemutatjuk. Míg ugyanis a földszintes épületek aránya a házállomány egészén belül 1869 és 1900 között a pesti beltelken 69,8%,-ról 29,7%-ra, addig Budán a csak 1880-ból ismert, de a pestinél még akkor is jóval magasabb induló arányról (81,9%) 20 év alatt is csak73,8%-ra szállt alá; Buda tehát még 1900-ban is csak alig valamivel volt kevésbé földszintes város, mint Pest 1870-ben volt. Jellemző ezen túl,'hogy Budán a földszintes házaknak a kültelken 1880-ban a beltelkivel teljesen azonos aránya (81%) 1900-ig még csaknem 2%-kal növekedik is — míg Pest kültelkén, ahol 1869-ben ez az arány 97% volt, 30 évi némi fejlődése után 1900-ra jutunk el a 82%-os arányig. Az egyemeletes házak aránya a város házállományán belül ugyanakkor már csak igen kis mértékben emelkedik (Pesten 14,6%-ról 16,4%-ra, Budán 14,4%-ról 16,9%-ra); a növekedés csak a két- és többemeletes házak esetén figyelhető meg, és minél magasabb házakról van szé), annál nagyobb arányban. Ám az arányokon túl, itt már az abszolút számok beszélnek, hiszen Budapest 1900-ban is összesen csak 2514 három- és többemeletes házából (az egész házállomány kb. 15%-ából) csupán 166 jut Budára. Az épületek ilyen nagyságkülönbségéből következik, hogy míg Budán 1880 és 1900 között a lakások száma 17 208-ról csak 26 139-re, tehát csupán 50%-kai nő, addig a növekedés Pesten 51 327-ről több mint kétszeres: 1900-ra 117 986 lakással. Ennek megfelelően alakul azután lakóiknak száma is: a két oldal között csupán azzal az épületállományra immár visszahatóan jellemző különbséggel, hogy míg Pest és Buda belterületi szobáinak átlagos lakosszáma 1880 és 1900 között nagyjából egyformán (és csak igen kis mórtékben javulva) alakul, addig Buda külterületi szobáiban a lakosok száma végig sokkal, csaknem felével kisebb a pestiekénél. Ami jól mutatja, hogy míg Pest szegényes, földszintes, jórészt már kültelki épületeiben elsősorban a szegény munkás-napszámos réteg zsúfolódott össze a belterü-