Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

Ezekből a problémákból a budapesti kisipari önállók számának 1874. ós 1896. évi összetételét mutató adatok még nem sokat sejtetnek. Egyrészt a kisipar erős további differenciálódását mutatják, megfelelően a polgárosodó városi népesség erősen differenciálódó fogyasztási igényeinek másrészt az önálló iparűzők számának jelentős növekedését. Budapestnek mint az ország igényein keresztül is legpolgáribbnak bizonyuló társadalmának és ennek megfelelve továbbra is legnépesebb kisipari koncentrációjának reális visszatükröződése ez. A szakmai differenciálódás azonban ugyanakkor maga is már következménye a versenynek is: az erősen szakosodott iparos számára ugyanis legalább átmenetileg — gyengül a verseny, így lesz 1890-re — tovább folytatva a már korábban megindult szakosodást — külön iparággá a faiparban a fadobozkészítő, a faszerszámkészítő, a ládagyáros vagy a próbababakészítő -a fémiparban az aranyműves, az aranyverő, az arany csiszoló, az aranyárujavító, az aranylemezek), az aranymosó — de találkozunk ezüstcsiszolóval ezüstjavítóval, ezüstkováccsal, ezüstöntővel ugyanúgy, mint külön ólomplomba-öntővel vagy óralapkészítővel. Az élelmiszeriparban külön szakmává válik a baromfitisztítás, a béltisztítás, de van borjúlábtisztító, káposztavágó, lúdsütő és sóletsütő. Ugyanakkor bizonyos különleges, erősen városiasodé viszonyokat feltételező szakmákban különösen megerősödik Budapest szerepe: 1881-ben pl. Budapesten működik az ország arany- és ezüstműveseinek 53, műszerészeinek 55, fényképészeinek 31, de még órásainak is 16%-a — messze magasabb arányban, mint amennyit Budapest népessége az országon belül jelent. Korszakunkon át önállóinak létszámát tekintve a budapesti kisipari jellegű termelés három fő területe (a messze kiemelkedő ruhaipart nem is számítva) a vas-, fém- és gépipar, a faipar, valamint az élelmiszeripar volt. 1880 6860 önállójából 2570, 1890-ben 11 431-ből 3693 e három ágazathoz tartozott. Még jellemzőbb azonban, hogy (ha a ruhaiparosok létszámát ismét leszámítjuk) arányuk az önálló iparosok megmaradt létszámán belül korszakunkban a verseny önszabályozó hatását sejtetve — nem változik lényegesen. Ugyanakkor a kisiparnak már bizonyos válságára utal az körülmény, hogy míg a növekedés (amennyiben az egyes iparágakat meghatározó, időben is változó tartalmú kategóriák összeegyeztetése során előálló pontatlanságoktól eltekintünk is) elsősorban a fonó- és szövőiparban, építőiparban és nyomdaiparban — létszámukat tekintve még fejlődni képes iparágakban — nagyarányú, a faiparban és az élelmiszeriparban (tehát a legnépesebb ágak közül kettőben, méghozzá hagyományosban) az átlagnál csekélyebb. Ebben utóbbinál az új pékség vagy mészárszék létesítéséhez szükséges tőkék hiányát — előbbinél a nagy, az épületasztalosságot szinte monopolizáló építési vállalkozók, az erős osztrák bútorimport, valamint az elővárosi övezet nagy, a manipuláló kereskedők által fenntartott manufaktiiráinak nyomasztó versenyét kell keresnünk. A bőr-, sörte- és gumiiparban a két különböző adat összeegyeztetése után úgy látszik, hogy a fejlődés legalábbis normális — tehát együtthalad a népességszám emelkedésével — éppúgy, mint a többi külön nem említett iparágakban. A szám szerinti legnagyobb növekedést a város (már a városegyesítéskor is legnépesebb, s most is még csak a népességszám növekedésével arányosan bővülő) ruházati iparának kb. 2700 főnyi megnövekedésében észleljük. Egészében ez a fejlődés is elég volt ahhoz, hogy Budapest még 1890-ben is Magyarország legnagyobb kézműipari területi koncentrációja maradjon: az ország kb. 292 ezer 20-nál kisebb munkáslétszámú ipari vállalatának mintegy 3, statisztikailag önállóként tekintett iparosainak meg éppenséggel 3,7%-a dolgozott Budapesten, melynek lélekszáma az ország népességének 2,83%-át (Horvátország nélkül 3,25%-át) tette ki. A kisipar Összhangban azonban a kisiparnak a bevezetőben említett nagyon is jelentős objektív nehéz -útjai ségeivel, a növekedés korántsem valamely sima vagy egyenes vonalú, a népességszámmal arányosan együtthaladó fejlődés eredménye. Mögötte két főbb mozgás alakító hatását kell meglátnunk. Közülük legjelentősebbnek és legjellegzetesebbnek a bedolgozó hálózatok erőteljes kiszélesedését tekinthetjük. Ez elsősorban a ruhaipart jellemzi: hiszen itt az iparág természete nyújt igen tág lehetőségeket a vállalkozó szellemű tőke ilyen kísérletei számára. A cipész, a szabó, a varrónő és gyakorlatilag mindaz, amit női kézműipar név alatt foglalnak össze, önállósodásához nem igényel költséges felszerelést: tulajdonképpen még önálló műhelyre, üzlethelyiségre sincs szüksége, s a varrógépet leszámítva semmiféle mechanikus berendezésre sem. Természetes tehát, ha ezekben az iparágakban rendkívül megnő az önálló iparűzők száma. Amennyire könnyű azonban itt az önállósodás, annyira nehéz a megmaradás és még inkább a bármilyen szerény továbbfejlődés is. Az árutermelés már nyersanyagbeszerzést igényel, tehát bár szerény, de valamilyen tőkét ugyanakkor a számba jöhető vevőkör helyileg rendkívül korlátozott volta, valamint a gyár és manufaktúra versenye még a csak szerény méretű raktári termelést is roppant kockázatossá teszi; önálló vásározásra viszont a kisiparosnak ismét hiányzik a pénze. Az egyszerű javításnál, karbantartásnál és — bár csak nagy ritkán — egy-egy új darab szükséges előállításánál jövedelmezőbb munkát önálló kisiparosnak csak a folyamatos, viszonylag homogén megrendelések biztosíthatnak.