Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896
Ugyanakkor a ruhaipar gépesítésének ekkor még világviszonylatban is csak részlegesen megoldott, viszont magának a ruhagyártási munkafolyamatnak kézműipari fázisokra erősen széthúzható volta a nagyüzemi ruházati árutermelésben az igények folytán valóban nagy lehetőséget látó tőke figyelmét csakhamar az önállóként csak nagyon szűkösen megélni képes mesterekből alakítható bedolgozó hálózatok létesítése irányába kezdte terelni. Az ilyen irányú kezdemények, melyek visszatekintve úgy látjuk — nyilván már az előző korszakban megkezdték a ruhaipar már ekkor is oly nagyszámú mesterének megszervezését, most kibontakozva a fővárosi kézműiparnak — legerősebben a ruházati iparoknak — mély belső megoszlását idézik elő. A statisztikailag önálló mesterek nagy száma mögött ui. a kisiparban, elsősorban a ruházati iparban létrejött széles körű egyszerű tőkés kooperáció körvonalai bontakoznak ki. 1900-ban Budapest kisiparában mintegy 4 ezer „idegen üzlet részére otthon dolgozó" önálló iparost találunk; ebből kb. 3800 a ruházati iparokban dolgozik. És a korábbi statisztikák ellentmondó számainak egyeztetéséből is világos, hogy e szám már 1890-ben is elérte a 2300-at — és a bedolgozói rendszer szerényebb kezdetei nyilván megjelennek már más, erre alkalmas iparágakban is. A formailag önálló kisiparosok önállóságának ilyen erőteljes korlátozottsága, tehát a kisipari termelés jelentős hányadának ugyancsak nagyipari jellegű szervezeteknek történt alárendelése mellett, a korszakunk budapesti kisiparában megfigyelhető másik mozgás ugyancsak a kisipari vállalkozásnak a növekedés egyenletes ütemű számai mögött, a verseny élesedése folytán rendkívül ingatag voltát sejteti: a tényleges létszám mögött időlegesen sokkal nagyobb számban próbálkozó és elbukó kisemberek nagy tömegével. Az önálló iparűzők e fluktuációja legerősebb az élelmiszeriparban, a faiparban — míg a ruházati iparban csak 20%-os. Az összehasonlítás jól érzékelteti, hogy míg a nagy nehezen önállósult kisiparosok nagy része az élesedő versenyben gyorsan tönkremegy, addig a jó részében a manipuláló nagykereskedelem által megszervezett ruházati iparban már viszonylagos — bár nagyon szegényes — biztonság van. Annál is inkább, mert az irányítása alá vont budapesti kisipari koncentrációra támaszkodva ez a kereskedelem immár a város határain is túlnyúló termelést kezd és lesz is képes folytatni konfekcionált áruban; olyan lehetőség ez, mellyel az önállónak megmaradt kisiparos soha nem tudott volna élni. A kisipar ilyen nehézségeinek oka tehát a verseny élesedése mellett az is, hogy végül is a lakosság eltartóképessége nem növekedett: nem vagy csak igen kis mértékben és csupán bizonyos ágakban lett képes a korábbinál nagyobb számú kisiparos foglalkoztatására. Ezzel szoros összefüggésben áll részint a kisiparos tőke- és — ami még súlyosabb — hitelhiánya, mely lehetetlenné vagy legalábbis igen nehézzé teszi számára az üzem legszerényebb modernizálását is, részint a kor kisiparossága szakmai színvonalának még mindig alacsony volta. Mindkettő olyan tényező, mely lehetetlenné teszi számára még a kínálkozó lehetőségek megragadását is, arról nem is beszélve, hogy a tanulatlan iparostól nem várható el, hogy a csak kissé is bonyolultabb munkagépeknek megtanulja a kezelését. Mindez viszont együttesen joggal teszi bizalmatlanná a tőkét a kisipari hiteligényekkel szemben, ami a kört lezárva, korunkra szinte feloldhatatlanná mélyíti a budapesti kisipar válságát. Mindenesetre végleg lehetetlenné téve számára, hogy a város gazdasági fejlődésére össztermelésének még jelentős volumene és a munkamegosztásban elfoglalt széles tere ellenére is hagyományos útját folytatva, bármilyen irányító befolyást gyakorolhasson. A kisipari termelésben a verseny rendkívüli kiélesedése, ennek során a kisipar erős szakmai differenciálódása, ugyanakkor önállóságának éppen legnépesebb ágazatai jelentős hányadában erős korlátozódása a bedolgozó hálózatot szervező kereskedelem és a szintén kiélesedett verseny következtében, s így a kisipari vállalkozásnak korszakunk végére megfigyelhető, hitelhiánnyal és szakmai képzetlenséggel is indokolt rendkívüli labilitása: a kor fővárosi kisiparának e négy jellemző vonása mellett azonban - ezeknek mintegy ellenpontjaként — korszakunkon át tovább bontakozik az ötödik, már a városegyesítés korában is megfigyelhető, a kisipar továbbfejlődését, egyik lehetséges irányát jelentő tendencia: a kisipari üzemek egy részének középüzemmé való alakulása. Az üzemnagyságra utaló egyértelmű statisztikák hiányában korszakunkban e folyamat eredményeit mérhető formában még nem tudjuk rögzíteni: az a körülmény azonban, hogy éppen a három legnépesebb kisipari ágban (vas-, fém- és gépipar, faipar, élelmiszeripar) Budapesten 1890-ben 111 21 és 50 közötti munkáslétszámmal dolgozó üzemet is találunk, ha még csak határozatlan körvonalakkal is, de már ad bizonyos képet erről a folyamatról. Pontosabb elemzését persze már csak a városfejlődés következő, a millennium utáni korszakában fogjuk tudni elvégezni. Kétségtelen azonban, hogy a csupán legnépesebb néhány szakmában és csak az önállóságukat elvesztett mesterek számához viszonyítva is, az így fejlődni kezdő középréteg rendkívül vékony. Ha hozzávesszük, hogy 1890 és 1900 között, míg a kisiparban a munkáslétszám 25 416-ról csak 34 542-re emelkedik (36%), addig a nagyiparban 37 283-ról 66 596-ra (79%) nő, s a kisiparban még a növekedésnek ezt a szerény átlagát is a legnépesebb iparágak közül már csak a gépgyártás fogja némileg túllépni (ugyanakkor már a szorosabban vett