Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

állami megrendeléseket: a királyi palota bútorainak készítését éppúgy, mint a Parlament reprezentatív bútorzatáét. A budapesti faipar e negyedszázad alatt különben inkább kisebb bútoripari üzemekben forgácsolódik szét, melyek a még mindig jórészt bécsi exportáló bútorkereskedelemnek az árakat letörő versenye miatt nem is tudnak megerősödni. Kivált akkor, ha még azt is számításba vesszük, hogy a város határán, Újpesten és^Albertfalván is százszámra találjuk az ugyancsak közvetlenül a kereskedelem számára bedolgozóként olcsó bútorárut készítő asztalos kisiparosokat. Végeredményben a kiemelt nagy-üzemeken; kívül még 22 kisebb vállalat, összesen 960 munkással és kb. 380 lóerejű géppel dolgozik Budapest faiparában. Jellemző részint a nagyipari termelés roppant profitjára, részint a kisipari termelés fejlődésképtelenségére, hogy a részvénytársasági forma ebben az egyetlen iparágban nem vert gyökeret: a meglevő nagyipari egyéni cégek képesek voltak önmagukat finanszírozni, s olyan erősek voltak, hogy bármilyen konkurrenciát láthatólag képesek voltak eleve letörni. A faiparban meg nem látott lehetőségeket annál inkább meglátta a tőke Budapest vegyiparában, ill. annak a nyolcvanas évektől kibontakozó egyes új ágazataiban. A régi, már a városegyesítéskor működött, a hagyományos, jórészt növényi és állati nyersanyagokra felépült olaj-, keményítő-, festék- és szappangyárak mellett most megjelennek az új, elsősorban már ásványi nyersanyagokra felépülő vegyipar; a petróleumfinomítás, a gumigyártás, az aszfaltipar, az állati hulladék feldolgozása, a kátrányipar, a kénsavgyártás üzemei. A vegyiparnak a kilencvenes évek közepén azonban még nincsenek igazi nagyüzemei: a 14 legjelentősebb üzem összes munkáslétszáma sem haladja meg a 2300 2500 főt, gépi lóerejük száma sem igen megy túl még az 1200—1500 lóerőn, többnek közülük igazi nagy telepei is a nyersanyagforrások mellett épülnek — mégis ebben a periódusban Budapest vegyipara is megindul a modern nagyipari fejlődés útján. Bár korszakunk végén a textilipar néhány budapesti üzeme már ugyancsak jelentős fejlődésre tekinthet vissza (1894-re a Goldberger-gyár 450 munkással, 600 lóerővel, Spitzer 3 — 400 munkással, 320 lóerővel, az 1892-ben főleg még csak zsákvászont előállító Jutafonó meg már éppenséggel 800 munkással és 1000 lóerővel, a Magyar Pamutipar 500 lóerővel és 600 munkással dolgozik), Budapest textilipara ugyancsak kiesett abból az iparfejlődési folyamatból, mely a kilencvenes évek végére Budapest gyáripari profilját kialakította. Kétségtelen viszont a konfekcióipar előretörése, hiszen a kilencvenes évek közepén 16 konfekcionáló cég (az előző korszak nagy textiláru-kereskedőinek utódai) már legalább 2600 munkást foglalkoztat a Bel- és a Lipótváros határán: az Erzsébet és a Deák tér környékén, a régi textilüzletekből kinőtt nagyüzemekben. Köztük a legnagyobbak, mint az Arvay- vagy aKunz-cég és a tulajdonába átvett Kollerichféle üzem: 300 — 400 munkást is foglalkoztatnak, de ez az ipar korszakunkon végig még nem lép ki a manufaktúra keretei közül. Gépesítése minimális, sőt van olyan cég, amely csak bedolgozókkal termel. AHolzer-cég az, mely nem tömegárura, hanem a középpolgár elegancia-igényének kiszolgálására rendezkedik be. Az 1869-ben alapított Kígyó téri kis szabóműhely korszakunk legvégén már a Kossuth Lajos utcába teszi át üzletét és műhelyét, hol a következő korszakban Budapest egyik legkorszerűbb divatáruüzletét fogja megnyitni. Ha a gyáripar keretei közé 23* 355