Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

ban már csak a lisztárak állandó csökkentésével érhető el: 1882-ben egy mázsa exportliszt/még 16,30, 1895-ben már csak 10,85 forintért volt eladható. így termelésük minden roppant növekedése ellenére is a 11 részvénytársasági malmot (mintegy 11 ezer lóerővel és 2500 munkással) üzemeltető 8 részvénytársaság üzleti nyeresége 1895-re a részvénytőkék 5,3%-ára, az őrlési haszon pedig az 1891. évi mázsánként! 25,74 krajcárról 1895-re 6,7 krajcárra csökkent jóllehet a maximális profit biztosítása céljából a budapesti nagymalmok időnként (pl. 1887- és 1889-ben is) már üzemkorlátozó kartellre lépnek. Ha kétségtelen is, hogy a nyereség csökkenéséről szóló adatok ilyen, a budapesti malomipartól magától származó csoportosítása nem nélkülözi a túlzást (más számítással a nyereség még 8,8%ot tett ki) — összevetve az alig másfél évtizede még 26%-os nyereséggel, az is kétségtelen, hogy a kormánynak az agráriusok követelésére 1896-ban a balkáni gabona vámmentes importját, az ún. „őrlési forgalmat" korlátozó rendszabályai a budapesti nagymalomipar fejlődését már igen érzékenyen érintették. Budapest a hetvenes években még országos viszonylatban uralkodó helyzetű malomipara mellett a nyolcvanas évektől kezdve ugyanis a vidéken, immár a nyersanyagforrások közvetlen szomszédságában is egyre több, ugyancsak modern gőzmalom épül fel, melyek ha jórészt budapesti terménykereskedő cégek közvetítésével is, de egyre nagyobb menynyiségű őrleményt hoztak forgalomba. Budapest malomiparának versenyképességét - s kivált a lisztexportban — még belföldi viszonylatban is így már egyre inkább csak a balkáni gabona vámmentes és a vízi szállítás révén különösen olcsó importja biztosíthatta. Az őrlési forgalom korlátozása tehát melyért bizonyos fiumei szállítási kedvezmények nem nyújtottak elég séges ellenszolgáltatást — az iparág oly hatalmas emelkedését bemutató korszakunk legvégére már előrevetíti a budapesti malomipar a következő korszakban (még mindig hatalmas termelési eredmények mellett) már bekövetkező stagnálásának, országos jelentősége hanyatlásának árnyékát is. A fővárosi élelmiszeripar további két nagy ágazatában, a szesz- és söriparban korszakunkban a fejlődés meglehetősen eltérően alakult. 1873 után mindkét iparág helyzete erősen és hosszú időre meggyengült. A Gründerzeit sodrában, mint láttuk, szép számmal megalakuló részvénytársasági szeszgyárak közül csak a Gschwindt-gyár élte túl az összeomlást. Az egyéni tulajdonban levő szeszgyárak a malomiparhoz képest mindenesetre sokkal szerényebb méretű és kapacitású üzemek, 1875-ben is összesen csak mintegy 450 munkással (míg Gschwindt gyárában 175 munkás dolgozott) — megmaradtak, de valódi fellendülést a szeszgyártásban még a hetvenes évek végének új konjunktúrája sem hozott magával: a Gschwindt Rt. nyereségei pl. az 1873. évi 92 ezer forintról 1896-ra fokozatosan emelkedve sem mentek túl a 99 ezer forinton. Bár a gyárak ekkor túl voltak halmozva megrendelésekkel, jellemző, hogy a nyolcvanas évektől 143 Malátaszérű egy kőbányai sörgyár sziklapincéjében az lassan ismét az ipari befektetések 1880-as évek végén. Dörre Tivadar rajza 142. Automata rosták egy budapesti gőzmalomban az 1880-as évek végén. Greguss Imre rajza