Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

írónak (még az önjelölteknek is) Pest-Budára özönlését, ahol az ezeket kiadó sajtótermékek 90%-a megjelenik. Ha a bevezetésben korszakunk irodalmi jellemzőjeként a magyar irodalmi polgárosodás Pest-Budához kapcsolódó folyamatáról beszéltünk, még mindig nyitva marad a kérdés: menynyiben befolyásolta a város e folyamatnak immár a tartalmát, ennek az irodalomnak mely a nemzeti polgárosodás jeleit viseli magán végül is kialakult mondanivalóját és művészi eszközeit. A kor irodalmi mozgalmainak áttekintéséből (legalábbis nagyjából a városegyesítés éveiig) az a kiegyezés után nem meglepő, de eleve dezilluzionáló tanulság bontakozik ki, hogy az évtizedeken át eszményi célként szereplő és így is képviselt nemzeti polgárosodás kibontakozása hajdani eszményeivel már nem is mérhető új, még bonyolultabb ellentmondásokat hozott létre. Az irodalom így az 1860-as évek végén már átmenetileg tanácstalanná válik és kiábrándulttá: művészi eszközei még nem teszik lehetővé a biztos tájékozódást, legfeljebb a csőd és a válság lélektani tükröződését tudják bemutatni legnagyobb művészi értékkel majd a városegyesítés előestéjén, az 1872-ben megjelenő A délibábok hősében. Az irodalom ugyanúgy, mint az egyesített Budapest — így súlyos, meg nem oldott, de vissza már nem kényszeríthető problémákkal fog átlépni a század utolsó negyedébe. Már városfejlődés és irodalom e furcsa párhuzama is sejteti, hogy valahol a fejlődési folyamat legmélyén a városnak és annak az irodalomnak, melynek mostanra valódi központjává és otthonává lőn, sorsa között van valamilyen kapcsolat s úgy véljük, ezt maga a tőkés fejlődés természete teremti meg. A kapcsolat természetesen nem közvetlen: távolról sem csak ok és okozati viszony. De kétségtelen, azáltal, hogy a város korszakunkban a magyar nemzeti piac központjává vált, szükségképpen és az egész ország viszonylatában itt váltak legkorábban, legélesebben és legteljesebben észlelhetőkké a nemzeti polgárosodással együttjáró s az irodalmat megfogalmazásuk és visszatükrözésük során, mint láttuk, döntően befolyásoló gazdasági-társadalmi jelenségek és ellentmondások is: az ipar fejlődése, a városépítés, a gründolások áradata és a bankok gyorsan növekvő hatalma, a gazdagság és a szegénység, és a mindettől jobbat várók számára a kínzó magány. Mindez itt játszódik le, legközvetlenebbül az írók szemei előtt, akik itt élnek az országos politika centrumában szemtanúiként a magasra csapó nemzeti szenvedélyeknek, a politikai bölcsességnek vagy a mártírságnak, de később a politikai cinizmusnak, köpönyegforgatásnak, korrupciónak is. A korszak valóságának (még az Egy régi udvarház utolsó gazdájában is) lehető teljes bemutatása ekkor már csak innen, az új emelkedésének és a régi hanyatlásának itt, a városban legszembetűnőbb jelei közül lehetséges. Mert maga a városfejlődés az, mely — mint láttuk — összehozva az írókat ebbe az ellentétes irányzatai ellenére is sajátosan egységes irodalmi életbe, lehetővé teszi, hogy ezen belül egymást közvetlenül is alakítva, formálva, a kor valóságáról általuk létrehozott és közvetített kép is egyre alkalmasabbá váljék az egész ország valóságának kifejezésére. Az írókat összehozó városfejlődés és ennek során a bontakozó kapitalizmus ellentmondásainak legvilágosabb bemutatása révén a városegyesítés éveinek Pest-Budája így ha még passzívan is, de máris igen nagy mértékben befolyásolta a kor hazai irodalmának nemcsak szervezetét, hanem mondanivalóját is. Passzívan egyelőre — mert ebben az irodalomban maga a város közvetlenül még csak ritkán és periférikusán vagy legalábbis periférikus vonásaival jelenik meg. A tematikát illetőleg ui. az 50—60-as években valóban az irodalom rangjával mérhető irodalomban a válság vagy legalábbis az átalakulás jegyei még csaknem kizárólag vidéki vagy éppenséggel történelmi köntösbe burkolva jelentkeznek — tulajdonképpen a régebbi, de még hangadó nemzedék talán öntudatlan aggodalmával is a sajátosan városi és éppenséggel konkrétan pest-budai környezet és városi problémák közérthetőségét illetőleg az agrárországban és a nemesi olvasóközönségben. Még Eötvös sem meri befejezni A XIX. század báróit, és csak az 1860-as évek végére és csak az optimista Jókai lesz az, aki majd városi témákat mer előhozni műveiben. Am minél lejjebb lépünk az irodalmi színvonal fokozatain, annál inkább jelenik meg közvetlenül maga a város is: nagy élményeként az ide felgyűlt fiatal (többnyire az újdonság hatásától elkábított vagy tehetségük gyengeségétől is befolyásolt) íróknak — ha ugyanakkor éppen nem leglényegesebb vonásaiban és ellentmondásaiban. A sajátosan városi típusok az ötvenes években ezeknek az íróknak tollán még inkább a város lumpen elemei: rongyokban és lebujokban éppenúgy, mint frakkban, és párizsi mintákból kimásolt szalonokban vagy luxus örömtanyákon, ahol ugyanők nemegyszer rútul kifosztják, becsapják, vagy éppen tönkre is teszik, elzüllesztik a harmatos lelkű vagy legalábbis ügyefogyott vidékit. A városi élet ragyogása vagy torz kinövései, vagy viszonyainak mobilitása; a pénz kíméletlen uralma és ennek kapcsán a zsidóság egyre nagyobb szerepe — tehetségtelen íróknál az irodalom irányításában elharapódzni vélt korrupció, mely még az Akadémiát sem kíméli — vagy a többnyire még német nyelvű kispolgár komikus alakján és kalandjain át kifigurázva, komikusan ábrázolt polgárias életforma: ezek ennek az irodalomnak további vezérmotívumai. A város, ha ilyen módon már egyre sűrűbben jelenik is meg az irodalomban vagy legalább a sajtó irodalmi rovataiban, végeredményben még mindig hamis