Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873
fényben és sokszor éppen torz arccal mutatkozik meg, mintegy utólagos indokolásaként annak a naiv ellenérzésnek, mely a vidéki, kisvárosi vagy falusi olvasóban a nagyvárossal szemben eleve is él. Persze nem mindig az író felelős ezért: az ötvenes években a kereskedelem kibontakozásán kívül a társadalomban még csak lassanként és lappangva érvényesülő gazdasági-társadalmi fejlődés más, mélyebb jegyeit valóban nehéz is észrevenni. A mondanivaló és az ábrázolt világ így az irodalom legnagyobb hatósugarú műfajai esetén kétségtelen városiasodásában az ötvenes években még nincs túl sok köszönet. Bizonyos változás csak a hatvanas és kivált a hetvenes években indul meg: részint kétségtelenül a cenzúra lazulásától is bátorítva, de befolyásolva a gazdasági fejlődésnek a társadalmat is egyre szembeötlőbben formáló jeleitől is a munkásmozgalom és a párizsi kommün eseményeitől pedig egyenesen meg is rendítve. Az írók közül a legmélyebb hatást kétségtelenül a legfrissebb elmére, Jókaira gyakorolja. Az A jövő század regényében bámulatosan keverednek Pest-Buda kortársi életének jó megfigyelésről tanúskodó elemei a városrendezési pályázat körül 1868 és 1871 között lezajlott viták érveivel és elképzeléseivel. 0 már a jövőnek a jelen terveitől befolyásolva alakított városában is otthonosan mozog, békében ugyanúgy, mint háborúban — vagy éppen polgárháborúban: a születő nagyváros legmélyebb élménye az övé. De követői még nemigen vannak. Ha így állunk a városnak akár csak külsőleges ábrázolását illetőleg is, nem meglepő, ha a város és a városfejlődés felvetette mélyebb szociális problémák irodalmi megjelenésére és főleg helyes megvilágítására korszakunk végéig még inkább várnunk kell. Maga a nagyvárosi nyomorúság, fény és árnyék szembeállítása, persze kétségtelenül többször, az egész korszakon át végig megjelenik, akár mint a nagyvárosi alvilág az idegizgatást szolgáló, mindig hatásos ábrázolásának járuléka, akár a romantika színeiben mint az érzelgős megoldású helyzetek, hangulatok felidézésének eszköze vagy realista eszközökkel ábrázolva, mint pl. a Strike-ben Szigligeti végül csupán nagyon is középszerű polgári mondanivalójának ürügyén. A valódi munkáskérdés — és még mindig messze nem a maga teljességében és ellentmondásosságában azonban csak az 1860-as évek második felében, a kiegyezéstől kezdve és még így is csak a szűkebben pest-budai publicisztikában, sőt annak is inkább csak a határmezsgyéjén jelentkezik. Részint még a friss ipari fellendülés talaján tömegeiben először most és itt megjelenő ipari munkásság nehéz életének itthoni és külföldi viszonylatban egyaránt reális felismerésében és bemutatásában - részint az ezzel kapcsolatos társadalmi nyugtalanság felgerjesztésében (pozitív vagy inkább reakciós szándékkal) részint a kiküszöbölését célzó különböző, többnyire naiv javaslatokban, véleményekben. Mindebből azonban a tulajdonképpeni irodalmi szféráig még alig jut el valami, legfeljebb azokban az általános szociális igazságtételre és ennek kapcsán a hatalmasok majdani megalázására többé-kevésbé nyíltan célozgató, romantikus kifejezésmódot és egyfajta kispolgári radikalizmust, ám itt-ott már forradalmi pátoszt is, néha, egy-egy villanásra, éppenséggel meglepő erővel is vegyítő művekben (főleg versekben), melyek az 1860-as évek végén a kispolgári radikalizmus egyes mozgalmainak s majd a párizsi kommünnek hatására születnek. Bennük -ha még csak nagyon általánosan kifejezve is — de itt-ott már érződik a nagyvárosi munkásosztály közvetlen jelenléte és e jelenlét élménye is. Ezen túl azonban a szemük előtt, itt a városban születő új osztályról az íróktól ekkor még nem sok információt kaphatunk; még a munkássajtó is, ha irodalmi anyagot akar adni, megelégszik a kispolgári életképpel, vagy éppenséggel rossz francia beszélyek közlésével mint azt a Külföldi-féle Munkás Heti Krónikában is láthatjuk. A születő munkásság azonban ettől függetlenül is már ott érződik a korszak legalábbis második felének majd minden városias vonatkozású irodalmi alkotásában akkor is, ha még csak a legritkábban jelenik meg bennük közvetlenül. A zenekultúra Pest-Buda zenei életében a korszak átalakulását legvilágosabban az egyetlen folyamatosan működő zenei intézménynek, a Nemzeti Színház operai tagozatának műsorán lehet megfigyelni, annál is világosabban, mivel 1863-ig a pesti Német Színház csak alkalmilag tart operai előadásokat. Operai tagozatának rendszeres működése az 1847. évi tűzvész óta megszűnvén, csak ekkortól folytatódik tovább, ám egyre gyengébb színvonalon. Ugyanakkor a Nemzeti Színházban, az arisztokrácia és a városi nagypolgárság magyar nyelvi ismeretei nem lévén még túl erősek, az opera előrenyomul a műsorban: a játéknapoknak mintegy felét korunkban már az operai előadások teszik ki. A továbbra is népszerű, bár egyedileg igazán csak a Hunyadi Lászlóban sikeres nemzeti opera mellett, mely a hatvanas évek kiéleződött politikai viszonyai között átmenetileg majd még egy új felvirágzást is megél (Erkel Bánk bánjával, és ekkor írott más operáival, köztük a Dózsával), az operai műsor kettős tengelye már Verdi és a kor francia operája, a kornak Wagneré mellett kétségtelenül legmodernebb zenéje. Utóbbiból Meyerbeer és később Gounod Faustja válik roppant népszerűvé: hozzájuk képest az avultnak érzett Mozart és Beethoven egyre kevesebbszer szerepel ám Rossini még szilárdan tartja népszerűségét. A sikerekben nemcsak a többnyire a romantika történetszemléletétől ihletett, a szabadságeszményt vagy az elnyomatást bemutaté) mondanivalónak, hanem és főleg a francia opera esetén a témával szükségképpen együtt járó pazar kiállításnak is szerepe van:
