Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

rendőrség révén értésére esett pesti terveire utal. De nyilván befolyásolták már a hatóságot az ekkor kitört pest-budai bérmozgalmak is, így a legjelentősebb, már említett téglagyári sztrájk, így azután az sem csodálható, hogy még az óbudai hajógyár kovácsai egyesületének 1864-ben beterjesztett, az igazgatóság által pártolt alapszabályaiba is bevétetik, hogy gyűlést az egylet székhelyén kívül nem tarthat és hogy a jóváhagyás még így is csak több mint másfél évi huzavona után történt meg. Különösen hat ezek után, hogy 1866. június 10-én alig félév s az alapszabályok csak némi módosítása után engedélyezik a pest-budai könyvnyomdászok Önképzőegylet ének alapszabályait. A sima engedélyezést azonban az évek óta működő hasonló bécsi egylet analógiája támasztotta alá. Látszólag az egyesület problémamentesnek ígérkezett: mégis alig két éven belül a pest-budai munkásság már a szocialista ideológia jegyében, osztályalapon történő megszervezésének igénye ebből az egyletből indul majd el útjára. Megnézve az egyletalapítás előzményeit, ez nem is meglepő. 1848-ban a pesti nyomdászok harcolták ki az első magyarországi kollektív szerződést, de az így kialakult árszabályokat a főnökök 1848 óta azután nem is változtatták. 1861 nyarán éppen emiatt, az árszabály kb. 25—30%-os megjavításáért nyomdászsztrájk tört ki Pest nyomdáiban. Mikor a mesterek a kérés teljesítését megtagadták, a munkások felmondtak. Ez utóbbi elkeseredett lépésükben része lehetett annak is, hogy kísérleteik a mesterektől független segélyegylet alakítására éppen azokban a hetekben nyertek elutasító választ a Helytartótanácstól, mikor a politikai helyzet romlása a nyomdáknál is pangást idézett elő — és a nyomdászok között így már sztrájktörők is akadtak. Ezekre és az emellett sebtében külföldről behívott nyomdászmunkásokra támaszkodva a mesterek a mozgalmat gyorsan megtörték: a vezetők kénytelenek voltak elhagyni a várost. A mozgalom egyedüli eredménye, a nyomdászmunkásság elkeseredésének és bizalmatlanságának növekedése vezetett ezután 1863-ra a nyomdász Önképzőegylet megalakításához. Nyilván eddigi tapasztalataikon okulva ugyanis a pesti nyomdászok ekkorra az egylet alapszabályaiban már túlmentek a csupán betegségi biztosítás követelésén és a tagok szellemi kiképeztetését — annak előmozdítását, sőt ezen túl is anyagi érdekeinek őrzését is céljaik közé iktatták. Az egylet alapításában azonban az is közrejátszott, hogy eddigre az 1861-ben újjáalakult Nyomdász Segélyegylet is a többi segélyegylethez hasonlóan erősen a munkaadók befolyása alá került, akik végül is eszközként használták az olyan, a céhet terhelő kényelmetlen, adminisztratív feladatok lebonyolítására, mint a kórházi betegápolási díjak beszedése; az egyesület tényleges választmányában a vezetés csak 1870-re kerül majd a segédek kezébe. Más szempontból sem véletlen, hogy a munkásság közvetlen segélyezésén túlmutató célokkal alakult (s a kezdeti munkásszervezkedés minden jellegzetes vonását már magánhordó) első egyesület éppen a nyomdamunkásságból nőtt ki. A nyomdaipar rendkívül erős budapesti koncentrációja és szoros összefüggése az ugyancsak Pesten összpontosuló politikai sajtóval is mint a tömeges tájékoztatás és közvéleményformálás országosan szinte egyedülálló eszközével, rendkívüli jelentőséget adott a pesti nyomdászságnak. Ehhez járult foglalkozásuk természeténél fogva jól tájékozott, olvasott voltuk. A polgári társadalomban bizonyos fokig ilyen kulcshelyzetüknek megfelelően — láthattuk - béreik is a legmagasabbak között voltak. Amellett ők építették ki először külföldi kapcsolataikat, és először természetszerűen bécsi kollégáik felé, kikkel közös, a birodalom egészére kiterjedő nyomdászegylet megalakítására tett kezdeményezéseiket azonban a hatóságok nem engedélyezték. A kispolgári életmódhoz kétségtelenül ők rendelkeztek a legtöbb reális előfeltétellel: amennyire magyarázza ez egy részük politikai aktivitását, annyira érthetővé teszi azt is, hogy más részük a mozgalom politikai törekvéseit elutasította és elsősorban gazdasági kérdések megoldására törekedett; helyzetükben a továbblépés mind a politikai, mind a sajátosan gazdasági szervezkedés útján reálisan lehetőnek látszott. Az Önképzőegyletben egyelőre a politikai jogokért harcolók ragadták meg a kezdeményezést. 1867. november 30-án az egylet a pesti városi tanács útján kérvényt nyújt be az országgyűléshez : a szervezett munkásság első, világosan megfogalmazott politikai követelései ezek. A választójog bizonyos kiterjesztését kéri, ám (az előzőkből nem meglepően következve) csak a nagyobb intelligenciát feltételező foglalkozási ágak: nyomdászok, irodai alkalmazottak és hasonlók részére; korlátlan szövetkezési jogot (kisipari termelőszövetkezetek létesítéséhez), korlátlan egyesülési és gyülekezési jogot. A kérvényt a képviselőház nem tárgyalta ugyan, de a politikai jogok kiterjesztésének irányába mutató követelések felszínre hozták az ellentétet az egyleten belül a kérvényezők és a munkásság gazdasági helyzetének javítását a munkaadókkal együttműködve elérni kívánó elemek között. Az ellentét ilyen, egyéb szakmákra is kiterjedő elmélyülése annál hátrányosabb volt, mert 1867 végére már elérkezettnek látszott az idő egy az összes szakma munkásait az egész munkásosztály érdekeinek szempontjából összefogó, általános munkásszervezet létrehozására. E törekvés jegyében 1867. december 8-án az Önképzőegylet helyiségében egy 11 tagú bizottság ült össze. Az alakítandó szervezet programját illetően azonban a bizottság rövidesen kettészakadt.