Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

Tagjainak egy része (az önsegély alapján álló) haladéktalanul megkezdte a Buda-Pesti Munkásegylet nevű szervezet létrehozását, másik részük (az államsegély hívei) pedig nekiláttak egy ennek megfelelő Általános Munkásegylet nevű szervezet létesítéséhez. A kiegyezés évének ez utolsó hetei így a magyar polgári állam kezdetei mellett a magyar munkásmozgalom szervezett formájának is kezdetét jelentik. Önsegély — államsegély: az e fogalmak mögött a pest-budai munkásmozgalmat lgV mar kez- Az Általános detén szakadással fenyegető válság régebbre visszanyúló s nem is hazai alapú, hanem a kor egész Munkásegylet európai munkásmozgalmában meglevő eszmei és taktikai ellentéteket fejez ki. Az ellentét egyik "^^akuM,sa^ oldalán a korábbi kölcsönös segélyegyletekből kinőtt szervezési és anyagi tapasztalatok szolgáltatták a gyakorlati és a Schultze—Delitzsch-féle németországi önsegélyző eszmék az ideológiai alapot: a munkásság helyzetének javulását takarékoskodással, kölcsönös segélyezéssel és a főnökökkel együttműködve is megvalósíthatja. Ezzel szemben a másik oldalon az ugyancsak Németországban elterjedt lassalle-i ideológia állt: a szocializmust olcsó állami hitellel támogatott szövetkezetek révén kell megvalósítani. Ahhoz azonban, hogy ez az állami támogatás megvalósulhasson, első lépésben általános választójogra van szükség, melynek révén a társadalomban túlnyomó számú munkásság megvalósíthatja a „szabad nepáliam''-ot, megszerezheti az állami segély biztosításához szükséges parlamenti többséget. Míg tehát a lassalleánusok a tőkés társadalmi rend szocialista irányú alakításáért harcolva annak legfőbb eszközeként a politikai harcot állították előtérbe, addig az önsegélyzők a kapitalista rend fenntartása mellett, annak keretei között csupán sajátosan gazdasági jellegű szervezkedéssel törekedtek a munkásság helyzetének emelésére. Nem kívánunk itt e két egymással ellentétes irányzatnak a szakirodalomban már alaposan kidolgozott értékelésébe vagy bírálatába bocsátkozni. Mindkettőnek megvolt a maga bázisa az ipari konjunktúra hatására részben külföldről hazatérő hazai, részint külföldről bevándorló, mindenképpen már világlátott munkásságban és nyomukban a többségükben képzetlenebb munkásrétegekben is, kik az ország határait még nem lépték túl. Az önsegélyzők a hatvanas években már a 3 ezernél több német önsegélyző szövetkezetre, a lassalleánusok az Általános Német Munkásegylet harcos tömegeire hivatkozhattak. Valójában azonban mindkét irányzat még a német nagyipar és így a nagyipari munkásság fejletlen korszakára jellemző gazdasági és társadalmi alapokból nőtt ki: a munkásságon belül még az önállósulás bizonyos illúziójában élő kézműipariak túlsúlyából. Olyan alap ez, mely a hazai iparfejlődésre és az ipari munkásság viszonyaira ezekben az években — mint láttuk — még nagyon is jellemző volt. Ugyanakkor azonban a németországi és ausztriai munkásmozgalomban ekkorra már megtörőben volt a lassalleánus eszmék egyeduralma: a munkásmozgalom mindkét országban elfogadta a proletár nemzetköziség eszméjét, és megkezdődött a szociáldemokrata munkáspártok szervezése is. A fejletlenebb hazai viszonyok között, egészében még csak csekélyebb létszáma, történelmi tapasztalatainak hiánya folytán a munkásság az önsegélyző mozgalmak ellensúlyozására azonban egyelőre, ha már csak rövid időre is, az ortodox lassalleánus eszméhez tudott visszanyúlni. Akkor, amikor az önsegélyzők 1867 végén nekiláttak mozgalmuk megindításának, nem álltak egyedül. A munkásság jelentős — elsősorban kisipari rétegén kívül maguk mögött érezhették a városnak azt a liberális-nacionalista ellenzéki polgárságát is, mely a munkássággal az abszolutizmus elleni harcban kialakult akcióegységét továbbra is fent kívánta tartani — természetesen saját vezetése alatt, ezzel is erősíteni akarva helyzetét a kormány elleni oppozíciójában. Nem meglepő, hogy a liberális ellenzéki polgárok (köztük Jókai vagy az egyfajta radikális kispolgári demokratizmust megtestesítő, már sokszor említett Vidats), tömegbázisuk szélesítésére törekedve, a munkásmozgalom e két irányzata közül éppen az önsegélyesek mellett kötötték le magukat, azokat támogatták. Hiszen míg az efféle szervezkedés a liberalizmus szempontjából teljesen ártalmatlan, sőt kívánatos volt szemükben, addig a munkásság önálló politikai erőként való megszerveződése őket (és kivált a közöttük levő, Vidatshoz hasonló közép- és kisüzem-tulajdonosokat) gazdaságilag is fenyegette, méghozzá közvetlenebbül, mint a valódi ipari nagytőkéseket és az azok mögött álló kormányt és államot. Még mielőtt azonban a már január 12-én megalakult ideiglenes választmány február 16-án, jellemző módon, az OMGE-nek a Köztelekhez címzett székházában meghirdetett alakuló gyűlését megtarthatta volna, február elején a gyárak kapuiban osztogatott kis zöld röplapok a munkásokat az Általános Munkásegylet ennél egy héttel korábbra, február 9-re kitűzött alakuló ülésére hívták meg. A két irányzat régóta lappangó ellentéte így éppen Pest-Buda munkásságában robbant ki. A két irányzat meginduló küzdelméből hónapok alatt az Általános Munkásegylet került ki győztesen, jeleként és igazolásaként annak a mélyreható változásnak, melynek végbemenetelét a munkásság soraiban az előzőkben már feltételeztük. Az Általános Munkásegylet februári alakuló ülésén elfogadott, magyar, német és szlovák nyelven kiadott és terjesztett, jellegzetesen lassalleánus kiáltvány a nyomdászegylet parlamenti petíciójának, alapjában pedig közvetlen mintájának,