Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

Ecser, Maglód Budaörs, Törökbálint, Tétény, Promontor, Békásmegyer, Solymár és Budakeszi: a várost tejövezet is körülveszi, méghozzá immár nemcsak parasztok teheneivel, hanem nagy uradalmi lefejő tehenészetek és tejgazdaságok üzemeivel is. A kifejezett tenyésztés itt kevésbé dívik: az egyedüli cél a tejtermelés. Igásmarha tartásával is már csak a testvérvárosok tágabb külső körzetében találkozunk. A város ellátási igényei a sertéstenyésztésben már ekkor is csak kismértékben tükröződnek, s akkor sem annyira mennyiségileg, mint inkább minőségileg. Egyrészt azáltal, hogy egyre inkább terjedőben van a mangalica fajta, másrészt erős a húsmalacnevelés: a város sertéshúsellátásába a környék monopolisztikusan elsősorban ennek az inkább luxuscikknek a szállításával kapcsolódik be. A főváros piacára kerülő sertések legnagyobb része ugyanis Kőbányának az egész országból gyarapodó sertésvásáráról és hizlalótelepeiről származik. Olyan tömeg sertés hizlalódik itt (ha jórészt bécsi piacra is), mely a városi sertéshús árát már állandóan szabályozni is képes. A város közvetlen környéke végül baromfi- és tojástermelő terület is, és ebben ugyancsak a városok igényei befolyásolják. Kacsát inkább a várostól északra fekvő községek tenyésztenek, libát csak a Duna-partiak. Bár a lúdnál és kacsánál még a régi magyar fajták dominálnak, az egyre inkább uralkodó helyzetbe kerülő tyúktenyésztésbe a városi piac igényei már külföldi (elsősorban az ekkor elterjedő kokinkínai) fajtákat is bekapcsoltatnak. A baromfitenyésztéshez az állatkert is segítséget nyújt gazdag külföldi szárnyasállományával, melynek eladják tojásait. De a főváros szükségleteire környékének baromfitartása korszakunkban már nem elég; s mivel a nagyszabású baromfinevelő telepek még hiányoznak, az igények elsőnek a ceglédi és a szegedi vasútvonal vidékét, Fejér megyét és Tolna Duna-partját vonják be a szárnyasellátásba. Ekkor azonban már nemcsak Pest-Buda, hanem Bécs számára is kereskedve és ennek jegyében a táj kofái már messze vidékeket, a Tiszántúlt is elkezdik látogatni. Zöldségövezet, burgonyaövezet, bor- és szőlőövezet, tejövezet és baromfiövezet: korszakunk végén végigtekintve a városok és községek mezőgazdaságáról rajzolt képünkön, egyszerre meglepően sok, a városokat többé-kevésbé teljes körben körülfolyó, sokszor még a városi határba is benyúló övezet képe bontakozik ki. Közös vonásuk az, hogy valamennyit a városi piac sajátos igényei hozzák létre, valamennyi egyre erőteljesebben az intenzív művelés, az intenzív állattartás irányába fejlődik, majdnem valamennyi övezet majd minden környékbeli falura kiterjed. Am ezek az övezetek többnyire elég vékonyak. A város közvetlen környékét elhagyva az egyes övezetek különféle módon kezdenek megszűnni — legfeljebb az egyes vasútvonalak mentén nyúlnak ki távolabbi vidékre. Kétségtelen azonban, hogy az esetek többségében egyelőre még e városi igények és a kielégítésükre kész helyi falusi erők alkotják város és környéke kialakuló kapcsolatának legszilárdabb bázisait: a későbbi Nagy-Budapestet létrehozó erők egyik — e korban még legjelentékenyebb — csírájaként.7