Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

tásra már nem kifizetődő burgonya összesen ugyancsak ezer holdnál is nagyobb táblái. Ez utóbbiak a városhatáron túllépve, a későbbi elővárosi övezetbe is kihúzódva, a takarmánynövények itt már kiszélesedő, egyre sűrűbben trágyázott vetéseivel együtt a pesti oldalon szinte gyűrűbe fogják a várost. A talaj lehető intenzív kihasználására irányuló törekvés azonban legvilágosabban a kertművelés, a konyhakertészetek növekvő kiterjedésében tükröződik. A pesti oldalon már a városi határon belül is egyre szaporodó s kiterjedő konyhakertek övezete veszi körbe a várost, átnyúlva Budára, ahol a kertek az újlaki és óbudai síkságon s a Lágymányoson kapaszkodnak meg. Káposzta, karalábé, karfiol, saláta, hagyma, petrezselyem, zeller, retek, murokrépa, paprika virít a városszél kertjeiben; sok helyen Pesten is, de főleg Óbudán szőlő módjára felkötve piroslik a paradicsom. Görög- és sárgadinnye, uborka táblái mosolyognak, és nem egy kertben találunk burgonyát, gyenge csemegekukoricát, hüvelyeseket is. Csípős illat lengi körül már messziről a kerteket, facsarva a finomkodó városlakó orrát, nemcsak a kertek között emelkedő érett trágya dombjaiból, hanem magukból a város trágyájával bőségesen gazdagított kerti táblákból is. A veteményes kertek szélesen kiterjednek a város határán kívülre is; a környező falvak majd mindegyikének most kezd kialakulni a maga sajátos zöldségkultúrája. Palota uborkát, borsót és spárgát termel. Dunakesziről káposzta és uborka, Fótról karalábé, gyökérnövények, dinnye, többféle répa, Cinkotáról tavasszal zöldbab, borsó, tök, dinnye, uborka, Pécelről, Isaszegről káposzta, Keresztúrról és Csabáról más zöldségfélék mellett főleg dinnyék érkeznek a pesti piacra. Szintén sok zöldséget termel Üllő, Vecsés és Monor, Soroksár pedig még szántóföldjeinek egy részén is különféle kerti veteményeket termeszt. A hatvanas évek közepétől kezdve már a bolgár kertészek is feltűnnek: a budai oldalon Nagytéténytől egészen fel a Duna-kanyarig, a pesti oldalt pedig Palotától Vácig kezdik benépesíteni kertjeikkel. A nagyvárosi piac szívó hatását még messzebb is érezni, főleg a Duna és a városba összefutó vasútvonalak mentén. Ez a tágabb környék és a Duna-mente, valamint részben Stájerország és Alsó-Ausztria látja el a városokat gyümölccsel is, hiszen a városhatáron belül a hatvanas évek folyamán még csak éppenhogy felütik lombjaikat az első gyümölcsösök. Ugyanakkor azonban tágabb környékükkel és saját szőlőterületükkel együtt a testvérvárosok korunkban egy kb. 30 ezer holdas borvidéknek alkotják központját mintegy 26 ezer holdon évente 7 800 ezer akó hegyi bort termelve. A klasszikus szőlőtermelő vidék most is Buda, ahol elsősorban a Sashegy, a Gellérthegy, a Naphegy, aRókushegy, a Mátyáshegy, a József hegy napos oldalainak borai a leghíresebbek. S az 1850 —51-ben Budán 4189, Pesten 903 holdnyi szőlőterület az 1870-es évek elején Budán még növekszik is: 6300 holdra; Pesten azonban már 460 holdra csökken: nagyobb szőlőterület itt már csak Kőbánya domboldalait borítja. Ám akár Budán, akár Pesten: a jórészt elöregedő szőlőkben igen sokféle fajta van összekeverve, de a művelés egyforma; ami ha az egyik fajtának jó, árthat a másiknak. Különböznek az érési idők is; ám az óvatos budai polgárok roppant korán, még a teljes érés beállta előtt szüretelnek, és az első nagyobb felhősödés vagy esőzés már megnyitja a szüretet. Kétségtelen mégis, hogy korszakunkban ez a borvidék nagy fellendülésen megy át, melynek azonban már nincs folytatása. A városegyesítés utáni éveket e szempontból már egyre inkább az előretörő filoxéra és a városhatáron belül a városnak a telekárakat magasra emelő terjeszkedése: együttesen a fővárosi szőlővidék nagy válsága fogja jellemezni, melyből a városhatáron belüli szőlők többé már nem is fognak feltámadni. Már a születő nagyváros igényeinek kielégítésére szolgál korszakunkban a város határában és közvetlen környékén egyaránt egyre inkább fellendülő állattartás is. A négy fő állat nem a ló, a szarvasmarha, a juh és a sertés. Az elsőnek tartása a peremközségekben a lakosság sajátszükségletein túl már kifejezetten a város vontatóállat-szükségleteinek kielégítésére szolgál: túlnyomó részét a fuvarosok,bérkocsisok, társaskocsisok, lóvasutak lovai adják ki. Láttuk, hogy számuk növekedésével hogyan bővül a városok határában a takarmánynövények termelése. De ez már (nemkevésbé jellemzően a város állattartással szembeni másik fő igényére) ugyanúgy szolgál táplálékul azoknak a szarvasmarháknak is, melyeknek a városok tejellátásában lesz egyre jelentősebb szerepük. Az e részről jelentkező igények megnövekedését jól mutatják a számadatok. 1850- 51-ben Budán 1234, Pesten 2369 lovat számolnak meg a 70-es évek elején már 7880-at és az 1850 — 51. évi 1629 tehén száma is két évtized alatt több mint kétszeresére emelkedik: 3784-re. S hogy a környező falvak határaiban mit jelent ez a fejlődés, azt számadatok nélkül is elég j(Sl érzékelteti az olyan szabályozás, mely szerint pl. Rákospalotán a község a közlegelőre már csak tehenet enged be. E fejlődést jól indokolja, hogy a városegyesítés éveire Budapest tej szükséglete már mintegy napi 50 ezer liter; ez a mennyiség azonban az adott szállítási lehetőségek mellett akkor még legfeljebb csak 5 mérföldnyi körzetből szerezhető be a megromlás veszélye nélkül. Csupán a könnyebben tartható és szállítható tejtermékek (túró, vaj,sajt) termelése történhet szélesebb körzetben. Soroksár, Haraszti, Csepel, Palota, Csaba, Keresztúr, Cinkota, Vecsés, Üllő, Gyömrő,