Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

vegyeskereskedőt, valamint 56 zsibárust, továbbá 235 házalót és utazó kereskedőt találunk. Összesen 923 személy ez, akiknek már csak alig 10 %-a, 102 fő adózik 50 forint felett. Két évvel később Budán ugyané kategóriákban összesen 415 személy adózik, de 50 forintnál nagyobb összeggel csak 17. Ezzel a Pest-Budán összesen több mint ötnegyed ezer főnyi szegényes, még az 50 forint adó fölé is csak 10 %-ot sem elérő részében emelkedni képes kiskereskedelmi réteggel szemben állnak a termény- és iparcikk-kereskedelem nagy múltú, differenciált szaküzletei: 36, illetve 58 szakmában csoportosuló 904, illetve 824 kereskedővel. Közülük már csak 396, illetve 222 adózik 50 forint alatt, de majdnem ugyanannyi, 293, illetve, 295 fő adózik 100 forint felett. Pest 1872. évi kiskereskedelmében elsősorban a különböző textiláruk, ruházati cikkek kereskedelme differenciálódik: itt többek között 29 vászon-, 31 posztó-, 100 rőfös-, 18 fehérnemű-, 43 szalag-, 40 divatáru-, 2 fűző-, 52 rövidárukereskedőt találunk, valamint 83 ruha- ós 16 kalap(ezen túl további 5 szalmakalap-) kereskedőt. E 419 kereskedőből azonban csak 169 adózik 50 forint alatt, és igen jelentős részük, 69 személy itt is a már nagykereskedőinek tekinthető 200 forint feletti kategóriában fizeti jövedelmi adóját. Ha pedig az összadót nézzük benne tehát a jelentős felhalmozás meglétét sejtető házbérjövedelem adójával is —, csak e szakmákból 1873-ban 55-en adóznak 400, és ebből 19-en éppenséggel 1000 forint felett. Ha a másik oldalon a 26 edény-, 28 bútor- és 8 zongorakereskedőt tekintjük is (összesen 62 főt, akikből csak 25-en adóznak 50 forint alatt), megláthatjuk a polgári életformák kibontakozásával a lakás és a háztartás vonatkozásában jelentkező igények erejét is. A harmadik aspektusból, az élelmezést illetőleg, az új igényekre a fűszerkereskedők nagy száma a jellemző: a 174 adózóból itt is csak 55 adózik 50 forint alatt, 99 pedig 50 és 100 forint között. (Az élelmezésben különben még a kisiparhoz sorolt szakmák is erős közvetlen pozíciókkal rendelkeznek: a hús- és a kenyérellátás — mint láthattuk — a hentesek, mészárosok és pékek kezében van.) Mindezen túl az igények differenciálódására általában is jellemző olyan szakmák önállósulása, mint pl. a madár-, a pióca-, a gyógyfű- vagy a lószőrkereskedőké (nem is egy, de négy, három, illetve két adózóval), az iparcikk-kereskedők között a hat pipa- és három tajtékpipa-kereskedőé, az egyetlen tintaárusé vagy a gipszfigura-kereskedőé: a nagypolgár lakásában most jelennek meg a gipsz stukkók, a közép- és a kispolgár házainak kertjében pedig a kerti törpék. Az adózási viszonyok alapján a kiskereskedelmi struktúráról nyert kép ilyen formán elég jól érzékelteti a fejlődésnek a kiskereskedelemben is a kisiparhoz végül is hasonló, bár messze nem olyan éles megoszlását. A nagy, részben már a reformkorra visszanyúló, szakosított nyílt árusítású kereskedések, melyek már ekkor is elsősorban a sajátosan városi, az immár életformájukban is polgári fogyasztókra jellemző igények kielégítését látták el, most, a polgárosodás kibontakozásával, a jómódú polgárok számának növekedésével már előnnyel indulnak: a rohamosan növekvő városban maguk is gyorsan fejlődnek, s egyre nagyobb jövedelmet mutatnak ki. A legnagyobbak belvárosi fényes kirakataikkal már szinte divatot csinálnak, és irányítani kezdik az igényeket is. Mögöttük új meg új önálló (egyelőre persze még csak kisebb jövedelmű) vállalkozások is alakulnak. A hétköznapok szegényes szükségleteinek kielégítésére irányuló kiskereskedelem ugyanakkor elsősorban azon vevők számának növekedése révén bővül ki, akiknek 60. Az egykori Magyar Király Szálló a Dorottya utca és Vigadó utca sarkán 1860 körül. Litográfia