Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

mus urai az első perctől kezdve nemcsak valamilyen elvi, hanem — mint láttuk - nagyon is gyakorlati, politikai indokokból is feltétlenül eltörlendőnek tartották, illetve éppenséggel meg sem történtnek tekintették. Óbuda különállását azonban ők is indokolatlannak tartották, bár ebben valószínűleg a forradalmat támogató óbudai gazdag zsidóság, valamint Óbuda nagyipari munkássága fokozott ellenőrzésének igénye is vezette őket. Szent-Ivány így már 1849. augusztus végén megindítja az Óbudának Budába beolvasztását előkészítő tanácskozásokat; december 19-én ki is adják a mezővárost mind igazgatási, mind adózási szempontból Budába kebelező rendeletet. A városi közigazgatás stabilizálását célzó intézkedések első lépéseként a Haynau és Paszkevics csapatai bevonulásának szinte másnapján kinevezett ideiglenes pénzügyi-gazdasági bizottmány helyére már 1850. február 9-én Szent-Ivány ,,az ügyek szabályos és általánosan megnyugtató intézését biztosítandó" új testületi szervet hozott létre, melyet akkor vegyes tanácsülésnek vagy egyszerűen községtanácsnak neveztek. Ez azonban a pénzügyi-gazdasági bizottmányhoz, ehhez a jellegzetesen csupán egy felsőbb szerv intézkedéseinek feltétlen végrehajtására hivatott, merőben adminisztratív szervhez képest nem sok előrelépést jelentett. Célja is mintha inkább az lett volna, hogy a gazdaságilag a katonai terhek és a kormány gazdaságpolitikai intézkedései révén rendkívül súlyos helyzetbe került városok polgársága előtt a kormányzatnak mintegy fedezésére szolgáljon: a felelősséget a történtekért a város saját szerveire hárítsa. Az a körülmény azonban, hogy a községtanács (melynek tanácskozásain különben politikai ügyeket eleve tilos volt tárgyalni, s melyben csak gazdasági kérdések voltak megvitathatok), mint ,,a tanács és a polgárság együttes ülése", az igen demokratikusan hangzó meghatározás ellenére is változatlanul a polgárság soraiból a kerületi főispán által egyszerűen kinevezett tagokból állt, kevéssé volt alkalmas arra, hogy a lakosságban illúziókat keltsen, vagy hogy ez a tanácstagokat a saját érdekei képviselőinek tekintse. Már csak azért sem, mert a pesti községtanács Összesen 12, a „polgárság egyetemét" képviselő tagja (kikhez még a Teréz-, József- és Eerenc-külvárosok bírái járultak) három ember kivételével már vagy a gazdasági és pénzügyi bizottmánynak, vagy a katonabeszállásolási bizottmánynak is tagja volt. A budai 10 tag közé is egy kivételével mind az előző bizottságok tagjai kerültek. A kormánynak azonban továbbra sem volt nehéz átlátina azt, hogy a városokban efféle korlátozott hatáskörű testületekkel még az önkormányzat leghangzatosabb jelszavai alatt sem lehet hatékony közigazgatást kifejteni, már csak azért sem, mert a birodalom egészére kibocsátott egységes községi statútum, a Gemeindeordnung alkalmazhatatlansága ekkora városok esetén nyilvánvaló volt. A Pest polgármesteri székéből átmenetileg Szent-Ivány örökébe lépett Koller már 1850 őszén e tárgyban a városok képviselőinek bevonásával bizottsági ülést is tartatott; jellemzően a városoknak a feudalizmus bukása után az átalakuló társadalmi struktúrában legégetőbb igazgatási problémáira, mindkét város kiküldöttei a községi kötelékbe való felvétel, a polgárjog elvesztése, valamint az aktív és passzív választói jog új szabályozása tárgyában igényeltek intézkedést — no meg a tanácstagok és a polgármester fizetését illetően. Buda emellett a községtanács tagjainak számára és a határozathozatal módjára nézve is tett észrevételeket. A javaslatokat összefoglaló Koller különben maga is híve a testvérvárosok helyzete különleges szabályozásának — viszont (az abszolutista kormányzatnak az autonómiákhoz szükségképpen felemás viszonyára nem kevésbé jellemző módon) még esetleges választások engedélyezése esetére is úgy vélte, hogy a városi hivatalok jelenlegi, formálisan egyelőre ideiglenes viselőit már nem kellene választás alá bocsátani, hanem anélkül megerősíteni. Félő különben — fejtegeti —, hogy a pártok olyanokat választanának, „kik a magas kormány jóakaratú szándékait csak akadályoznák". A városegyesítés problémája itt is felmerült. Koller azonban, a városok közötti érdekellentétekre hivatkozva, ez ellen foglalt állást, ismét jellemzően a kormányzatnak a kérdést nem a társadalom alakításának, hanem csakis a bürokrácia minél simább gördülésének szempontjából néző felfogására, megelégedve azzal, hogy a két város amúgy is közös miniszteri biztos és kerületi főispán alatt áll, A kérdések az abszolutizmus egész időszakára érvényes első, alapjában polgári szempontú megoldása így minden különleges fővárosi szempontot mellőzve a Geringer által 1851. szeptember 18-án a Magyar Koronatartomány szabad királyi városai és rendezett tanáccsal bíró községei számára kibocsátott, címében ideiglenesnek jelzett utasítás lett. Az utasítás, mely 6 fejezetből és mellékletekből állt, egészében igen jellemző dokumentuma az abszolutista politika feudalizmus és kapitalizmus erői felett egyensúlyozni kívánó s ennek kapcsán szükségszerűen ellentmondásokba bonyolódó állami és társadalmi törekvéseinek. Ennek a nyilvánvalóan a társadalom stabilizálására irányuló törekvésnek jegyében az utasítás lehetőleg meghagyja a feudális eredetű vagy jellegű réteg — a városi polgárság - bizonyos különállását, ám arra törekszik, hogy e réteg kereteit némileg modernizált tartalommal töltse meg. Felnyitja tehát a polgárjog sorompóit a korábban nem privilegizált rétegek azon jelen esetben vagyonilag megfelelő erejű egyedei számára, akik e korábban kiváltságolt réteg tár-