Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

sadalmi funkcióját a tőkés viszonyok között lesznek képesek ellátni. Ám e politika ellentmondásosságát és végül talaj talanságát világosan mutatja az, hogy az újtípusú polgár számára a lakosság széles, a polgárjogon így kívül maradt tömegeihez képest gyakorlatilag semmiféle községi előjogot biztosítani már nem tud. A polgárjog ilyen körülmények között eleve egyre inkább reális tartalmát és korábbi anyagi s társadalmi-politikai előnyeit vesztett dekórummá válik, méghozzá éppen azok számára, akik előtt ekkor, s éppen a feudális előjogok eltörlése révén nyílik meg a gazdasági és társadalmi emelkedés lehetősége. Ha az új városi szerkezet a lakosság jogi kategorizálásával ilyen módon híven tükrözte az abszolutizmus társadalompolitikájának és ezáltal egész bázisának belső ellentmondásait, ugyanígy, sőt még nyersebben mutatkozott meg ez a községi képviseletről szóló fejezetben is. Az 1849-ben kidolgozott, majd gyorsan elsüllyesztett schmerlingi koncepció: a „szabad község a szabad államban" helyére ugyanis a 30. § következő mondata lép: „vajon a községi választmány választás vagy az elöljáró közigazgatási hatóság részérőli kinevezés által alakíttassék-e: a helytartó határozza el". E lehetőség ismeretében nem lehet meglepő, hogy 1860-ig sehol, nemcsak Magyarországon, de a birodalomban sem kerül sor községi választásra pedig az utasítás további szakaszai biztosítékot nyújthattak a kormánynak arra, hogy pusztán adminisztratív úton még a választott testületek önkormányzatát is bármikor felfüggeszthesse. Ami végül is az utasításból valóban pozitív hatással megvalósult, az a városi igazgatás szervezetét, hatáskörét és eljárásmódjait illeti; a szabályozás itt már a szakszerű polgári bürokrácia elveinek alapján áll. A tanács a községi választmány végrehajtó szaktestülete, élén a polgármesterrel; a tanácsnokok egy-egy szolgálati ág élére nyilvános pályázat után, a tanács kijelölése alapján, a választmány által életfogytiglan neveztetnek ki, a felettes közigazgatási hatóság jóváhagyásával. Mellettük a választmány tagjai közül a választmány által javasolt, annak rendeletei szerint működő s a felettes közigazgatási hatóság által kinevezett fizetéstelen tanácsnokok is tevékenykednek. A hatáskörök nagyjából megfelelnek a feudális városigazgatás hatásköreinek, csak pontosabban és bürokratikusadban szabályozvák. A hatáskör egyes, a feudalizmustól örökölt elemeinek megszüntetése (így a politikai rendészetnek, majd az árvavagyon kezelésének és, legfontosabb újításként, a törvénykezésnek leválasztása a városigazgatásról s államosítása stb.) mellett részben valóban a polgári állam irányába mutató vagy legalábbis a törvényhatóságoknak a feudalizmusból örökölt laza vagyonkezelésével szembeni, nem is jogosulatlan polgári előítéletek szülte intézkedések ezek. Ám ami a törvénykezés leválasztását vagy az árvavagyon központi állami kezelését illeti, ezek a polgári mez ellenére az állam még tovább élő abszolutista törekvéseinek is jelei, társadalomfelettinek vélt helyzetének megszilárdítására éppúgy mint a városi rendészetet az államrendőrség létrehozásával korlátozó intézkedések is. Mindez együttesen, ha nem is teljesen tudatosan, de végül is eredményében a városfejlődés erős intézményes korlátozását tette lehetővé. A szervezési szabályzat kiadásával egyidejűleg a Helytartóság mindkét városban feloszlatta a községtanácsot, s egy hét múlva, 1851. szeptember 24-én már megtörtént az új választmányok kinevezése is. A pestiek 42 tagja közé a megelőző bizottságból csak hárman kerültek be (Appel, Aebly, Ebener), ők is és a többiek is, egy-két értelmiségitől eltekintve, jellemzően az abszolutizmus társadalmi bázisára, a város nagyburzsoáziájának és középpolgársága felső rétegének tagjai. Elsősorban nagykereskedők (köztük sokan a legnagyobb háztulajdonosok közé is tartoznak), bankárok, vállalkozók: az ő esetükben az sem zavarta a kormányzatot, hogy közülük 16 (több mint a harmadrész) a 48-as képviselőtestületnek is tagja volt. Budán Geringer 30 községtanácsost nevezett ki; a város jellegénél és társadalmi struktúrájánál fogva itt, a pestihez képest jelentős szintkülönbséggel, sokkal inkább a közéj)polgárság s a kispolgárság felső rétege lett a hangadó — mind Budán, mind Pesten azonban még a 48 előtti hagyományos városi polgárság (legalábbis formailag: a 48 előtt polgárjogot szerzettek) döntő túlsúlyával. Jól mutatja ezt az az apróság, hogy a 72 ember között mindössze hétnek volt magyar neve, az egyetlen magyar nevű budai, Aldásy Antal is magyarosított nevet viselt, a hat pesti között pedig kettő arisztokrata volt (egy Orczy és egy Podmaniczky báró), egy pedig a megyei törvényszék alelnöke, tehát szinte hivatalból tag köztisztviselő. Ez az összetétel és a társadalmi bázis később sem változik; legfeljebb annyiban, hogy további arisztokraták (báró Prónay, gróf Szapáry) mellé nagy szállodások, az alakuló gyáripar jelesebb képviselői (Goldberger, Spitzer, Gschwindt, Jordán stb.) is bekerülnek — köztük, mérsékelten növekvő számban, az első kinevezésekkor még csak kevéssé szereplő zsidók is. A községtanács ezután mindkét városban már abszolút lojális testület, amit jellemzően mutat a városok további díszpolgárainak sora: 1853 elején Maximilian O'Donnel gróf, a császár szárnysegédje és egy Ellenreich nevű bécsi mészáros lesz díszpolgár, akik a Ferenc Józsefre támadó Libényit lefegyverezték; 1853-ban Bach és Geringer; 1854-ben Pesten Augusz báró, a kerületi főbiztos, 1855-ben báró Hauer, soproni kerületi főbiztos, egy Leiningen gróf, Heinrich Hess