Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1686 - 1790

fizettek a jobbágyok (ugyanennyit a házas zsellérek is), de búzából és borból nem kilencedet, hanem nyolcadot kellett adniuk. Ajándékozási kötelezettségeik is súlyosabbak voltak, mint a többi környékbeli faluban. A legnyomasztóbbak voltak azonban a robotterheik. 1766-ig ,,bevett szokás" szerint robotoltak, s ez azt jelentette, hogy a jobbágyokat minden nap robotra hajtották, és így, mint mondták : „a robot mennyisége megszabatlan, határtalan". A földesúrtól, Rudnyánszky Józseftől 1766-ban urbáriumot kaptak, és eszerint négy marhával hetente egy napot, két marhával két napot, kézi robotban heti három napot kellett szolgálniuk, a hazátlan zselléreknek havi két napot gyalog. Ezeket a súlyos nehézségeket és súlyos terheket értékesítési könnyebbségeik és a szőlőművelés ekkor még szinte korlátlan lehetőségei ellensúlyozták: „Határokba szőlő hegyek lévén, ahol is fő borok termének, és ide való lakosoknak mindnyájoknak szőlleje lévén, abbul kivált illetéket táplálják; ezen beneficiumhoz járul, hogy Duna mellett laknak, és Budátul csak két órányira vannak, ahol is jószágokat pénzé fordíthattyák." S a tétényi jobbágyok közül azok, akiknek nem volt szőlőjük, bőven találtak munkaalkalmat a budai és a pesti polgárok itteni szőlőiben. A Buda környéki falvak közül a legkésőbben települt és a legkisebb Békásmegyer volt. Az itte- Békásmegyer ni jobbágyok a telepítés idején, az 1730-as években szerződést kaptak. A Zichyek földesuraságának megszűnése után, 1766-ban a Kamara, az új földesúr nem kötött új szerződést a községgel, szolgáltatásaikat nem változtatta meg. A szerződés szerint a békásmegyeri telkes jobbágyoknak négy napot kellett négy marhával évente dolgozniuk, a házas zselléreknek szintén négy napi, a hazátlan zselléreknek pedig két napi gyalog robotot kellett teljesíteniük. A cenzus összege a telkes jobbágyok esetében 4 forint volt, a zsellérek 3 forintot fizettek. Tavaszi és őszi vetéseikből, kukoricából és bőrben

1 kilencedet kellett adniuk, ajándék helyett pedig a község együttesen fizetett évente 86 forintot. A cenzus összegét kivéve tehát a békásmegyeri jobbágyok előnyösebb helyzetben voltak szolgáltatásaik tekintetében, mint a többi környékbeli falvak jobbágyai. Ezt az előnyt a falu úrbéres lakosságának azonban csupán tizennégy százaléka élvezte, a többiek ugyanis zsellérek voltak. A falu megtelepítése tehát nyilvánvalóban nem elsősorban azért történt, mert a földesúr a jobbágyság számát kívánta szaporítani, hanem inkább azért, hogy lakóhelyet biztosítson az uradalmi gazdálkodáshoz szükséges munkaerők számára. A falunak ilyenformán kedvezményei ellenére sem volt különösebb fejlődési lehetősége. Az is csak bizonytalan segítséget jelentett, hogy a földesúr bérbe adta nekik a szomszédos Kissingpusztát (Óbuda és Békásmegyer között), mivel a „határok is szűk lévén". „Beneficiumaik"(előnyeik) azonosak voltak a többi környékbeli helységekével: szőlőhegyük volt, amelyen jó borok teremtek, a termést minden évben el tudták adni, valamint, hogy Budához és a Dunához közel laktak. A negyedik jobbágyfalu, amely Budapest mai közigazgatási határain belül a XVIII. században Csepel már létezett, és Budával volt határos: Csepel. A falu ugyan a szigeten állott (nem a mai helyén, hanem közvetlenül a Duna partján, a mai Albertfalvával szemközt), de határa átnyúlott a Duna jobb partjára. Itt volt a faluhoz tartozó szőlőhegy, a Promontorium, amelyből az 1730-as évek végén önálló település lett. Csepel a XVIII. század folyamán más vonatkozásban is a budai oldalhoz, illetőleg Budához kapcsolódott. Közigazgatás szerint Pest megye pilisi járásához tartozott, egyházi vonatkozásban pedig Budához, a budai boszniai ferencesekhez. A csepeli jobbágyok szolgáltatásaikat a földesúrral, Savoyai Jenővel kötött telepítési szerződés szerint teljesítették. Évi 100 forint cenzust kellett fizetniük, valamint a termény- és állattizedet, ajándékot adni a földesúr konyhájára, s évente nyolc napot robotolni. Ez a robotszolgáltatás Savoyai Jenő halála után ugyan bizonyos mértékben emelkedett (évente körülbelül húsz nap lett), de nem vált súlyos teherré. Az itteni jobbágyok helyzete tehát, a legtöbb környékbeli helységhez viszonyítva, meglehetősen előnyös volt. Ezekhez az előnyökhöz járult az is, hogy — mint 1768-ban mondták — közel laknak Budához és Pesthez, hogy szőlőik vannak Promontoron, és hogy még a trágyát is el tudják adni a promontori szőlőkben. A falu, illetőleg a jobbágyság fejlődését azonban hátrányosan érintette az, hogy az 1740-es években kiszorultak az addig használt legelőjükről, amely igen alkalmas volt birkatenyésztésre. A csepeli jobbágyok birkáinak helyét urasági birkanyájak foglalták el. Homokos szántóföldjeiken nem tudtak annyit termelni, hogy abból a városi piacra is jusson és annak hasznából gyarapodjanak. Az állattenyésztés haszna pótolhatta volna ezt, de erre nem volt lehetőségük. A csepeli jobbágyoknak és zselléreknek 1752 után már egyetlen birkája sem volt a csepeli legelőkön. Haszonnak tehát csupán a Promontoron termett bor maradt.

15 Promontoron (a mai Budafokon) a XVIII. században (s egészen 1848-ig) csak zsellérek laktak, rromontor akiknek földjeik és állataik egyáltalán nem voltak. Ezek a zsellérek a szőlőkből és a kőbányászatból éltek. 1768-ban elmondták, hogy „határokban nagy szőlőhegyek vannak és ottan való