Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1686 - 1790

hegyen levő szőlőjének fertályát 330, a Eerenc-hegyen levőét 320, a sasadiét 300, a pálvölgyiét 200 forintra becsülték 1776-ban. A szőlők árának emelkedésével párhuzamosan (s azzal nyilvánvalóan összefüggésben is) folyt a nagyobb szőlőbirtokok kialakítása. A vári lakosok 1720-ban 527 fertály szőlőt birtokoltak a budai határban, 1786-ban (jóllehet a vári szőlőbirtokos lakosok száma közben 116-ról 98-ra csökkent) már 920 fertályt. Ekkor közülük 1 — 3 fertályig terjedő nagyságú szőlőbirtokkal 23-an rendelkeztek (23,5 százalék), 4—10 fertályt birtokolt 54 lakos (55,1 százalék), 11 — 12 fertályt 9 és 21 — 43 fertályig terjedő szőlőbirtokot 12. A nagyobb szőlőbirtokok kialakulása azonban nemcsak a vári lakosoknál tapasztalható, hanem a többi városrészben is. A század folyamán meggazdagodott polgári családok, kézművesek, kereskedők, hivatalnokok ekkor már igen tekintélyes szőlőbirtokkal rendelkeztek.

7 A bortermést egyrészt a városban értékesítették, másrészt a városon kívül kereskedelmi forgalomban. A városi tanács már 1701-ben meghatározta a bormérés rendjét: a városi polgároknak szabad volt a termett borukat kimérniük, meghatározott rendben, egyszerre két házban, 14 napig. Ez a bormérési rendszer a század folyamán fennállott, a század második felében azonban azoknak, akik egész éven át bort akartak mérni, a városi tanács bizonyos összeg fejében engedélyezte a korlátlan bormérést a városi szőlőhegyek terméséből. Mivel azonban már a század elejétől kezdve egyre több budai lakos birtokolt szőlőt a város területén kívül is, ezek termésének a városba való behozatala számos nehézséget okozott. A városi tanács ugyanis az „idegen borok" behozatalát a városba általában tiltotta, hogy a város határában termett bor értékesítésének ne legyen konkurrenciája. Ez a tilalom a városon kívüli szőlőket birtokló budai lakosokat is érintette, mert 1714-től kezdve a város megvámolta a saját lakosai által a város határán kívül termelt és a városba behozott borait is. Hiába tiltakoztak az ellen az érdekeltek, csak annyit tudtak elérni, hogy 1727-től kezdve mérsékelték a vámot. A budai borok (főképp a vörös bor) iránt a XVIII. század elején élénk érdeklődés nyilvánult meg. Sedgewiek Zakariás londoni kereskedő 1700-ban kísérletképpen 1000 akó magyar bort szállított Angliába, budai (sas-hegyi) bort is. A bécsi Ferner Jakab posztókereskedő 1703-ban szállított Angliába és Hollandiába 1600 csöbör budai és szekszárdi vörös bort. Ferner ezután 3000 csöbör bor szállítására kapott Angliából megrendelést, azonban a Rákóczi-szabadságharc idején a rendelés teljesítése lehetetlenné vált. A budai bor, bár forgalmáról pontos és részletes adatok eddig még nem kerültek elő, a század folyamán is keresett volt. Előfordult, hogy a borkereskedők silányabb borokat ,,Sas-hegyi" elnevezés alatt igyekeztek forgalomba hozni. Ennek megakadályozására 1726. november 26-án III. Károly megengedte a városnak, hogy minden hordót, amelyben budai bort szállítanak, ellenőrzés után beleégetett jeggyel lássanak el. Bár a budai határ legnagyobb részét a XVIII. században szőlők borították, egyéb mezőgazdasági művelésre alkalmas területek is voltak a város határában. A város határának a területe 1789-ben a kataszteri felmérés szerint 10 831 hold volt. Ebből a szőlőterület 3720 hold (34 százalék), az erdő pedig 2317 hold (21 százalék). Az erdőterület túlnyomó többsége (2176 hold) városi tulajdonban volt, a magánerdők területe csupán 141 holdat tett ki. Az egyes művelési ágak területe a század folyamán nemigen változott.

8 A város határának 45 százaléka, csaknem egyenlő arányban, szántóföld, rét és legelő volt. Ez a terület azonban még a felszabadítás utáni első évtizedekben sem tudta kielégíteni a város lakosságának az igényeit, és így a földművelés és az állattenyésztés Budán a XVIII. század folyamán csak másod- vagy harmadrangú szerepet játszott. A felszabadítás után a legjobb szántóföldeket, réteket és legelőket a katonaság foglalta le magának. A város lakosai közül a földműveléssel a felszabadítás után először a rácok kezdtek el foglalkozni. A rácok műveltek már szántókat Budán a török uralom alatt is, s ezek művelését — főként a vízivárosi rácok — a felszabadítás után is folytatták; az új telepesek is foglaltak szántókat Kelenföldön és a Pálvölgyben, a Kamarai Adminisztráció engedélye nélkül. A budai tanács véleménye szerint 1695ben a város körüli legnagyobb szántókat a rácok bírták. A budai határban levő szántóföldekhez a tabáni katolikus rácok 1695. március 21-én Zichy Istvántól árendába vették a Buda melletti Örs és Csik pusztákat, évi 500 tallérért. A budai tanács a bérleti szerződés megkötése után azonnal tiltakozott a Kamarai Adminisztrációnál és magának követelte az árendálás jogát. A tanács fellépésének az lett az eredménye, hogy a rácoktól elvették a bérletet és a városnak adták át. A budai tanács viszont a Zichynek fizetendő árendaösszeg és a városnak adandó kilenced fejében átadta a pusztákat a rácoknak. A Zichyek azonban 1701-ben az árenda rendetlen fizetése miatt felmondták a puszták bérletét. Ez az oka annak, hogy míg 1696-ban 111 szántófölddel bíró rácot írtak össze a városban, addig 1702-ben már csupán 12 óhitű és 34 katolikus rácnak volt csak vetése — az összeírás szerint. Ezekben az években a budai tanács mezőgazdasági művelésre alkalmas területek biztosítása céljából megkísérelte növelni a város területét. A bécsi kamarától Törökbálint és FeketeszentNagy óbb szőlőbirtokok kialakulása A bortermés értékesítése Földművelés Szántóföldek bérlete a XVIII. század végén