Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

Az 1813. évi céhreform tehát lényegében nem hozott nagy változást. Ami a fő célja lett volna: az esetleges visszaélések megszüntetése és korlátozása terén is csak elméletileg lehetett eredményes, hiszen nemcsak a céh autonóm iát, a céhmonopóliumot és a céhdemokráciát tartotta fenn szinte változatlan formában, hanem biztosította a helyi és a szakmai szokásjogok érvényesülését is. Budán és Pesten az 1813 után kicserélt kiváltságlevelek alapján működő céhek autonómiája szinte teljes mértékben zavartalan volt. A városi tanácsok által kirendelt céhbiztosok (a városkapitány kivételével minden tanácsnok viselt céhbiztosi tisztséget) érvényesítették a városi tanácsok akaratát, és ezt a céhek — a mesterfelvétel és a kontárkérdés megítélése kivételével — általában tiszteletben tartották, elfogadták. Ha voltak is viták, ellentétek a tanácsok és a céhek között, néha ellenállás a céhek, erőszak a tanácsok részéről, ezek nem veszélyeztették magát a céhrendszert. A városi tanácsok iparpolitikája sohasem a céhrendszer ellen irányult, hanem annak erősítését célozta a céhek részéről jelentkező vak>ságos vagy vélt visszaélések, a közérdekkel szemben álló céhes érdekek megszüntetésével, visszaszorításával és az állami (kormányhatéxsági) rendelkezések szigorú végrehajtásával. Az a rend, amely a XVIIL század végén a társadalom életét szabályozta, a francia forradalom időszakában és azt követően még inkább megszigorodott, és igyekezett megakadályozni már csírájában minden olyan mozgalmat, amely a rendet akár a legkisebb mértékben is sértette volna. A szervezkedés lehetősége csupán a kézműveslegények számára adódott, de az ebből a korszakból való kiváltságlevelek a mesterlegények elégedetlenségének meggátlása céljából szigorúan tiltották a szervezkedést. Az ilyen szervezkedéseket a céhrendszer ebben az időben általában még vissza tudta fojtani. A városban igen nagy számban megtelepedő napszámos és szegény emberek pedig még nem jutottak el a szervezkedés gondolatához. Lehetőségük pedig szinte egyáltalán nem volt erre, és jóllehet a bérezési viszonyok számos esetben alkalmat adtak az elégedetlenség kinyilvánítására, eredményt azonban csupán annyit tudtak elérni, amenynyit — nem a munkaadók, hanem — a város, illetőleg a megye engedélyezett. A munkabér megállapítását a város, illetőleg a megye részéről minden esetben a munkaerőszükséglet biztosítása határozta meg, és így az mindig a keresletnek és soha nem a kínálatnak volt a következménye.

47 A szőlőmunkások napszámbérét nem általában, hanem munkafajtánként állapították meg. Bérezési Legjobban fizették a homlitást (a szőlőszaporításhoz a vesszők döntését), a kapálást és a met- viszonyok szést, leggyengébben a kötözést, karózást, trágyahordást és a szedést. A szőlőmunkások átlagos napszámbére alacsonyabb volt, mint más mezőgazdasági munkát végző napszámosoké, amit a munka könnyebbsége mellett az is magyaráz, hogy a szőlőművelés viszonylag állandóbb jellegű munka volt, mint például a kaszálás. A szőlőmunkások napszámbére — a megyei limitáció szerint — Budán, Pesten és közvetlen környékén magasabb volt, mint a megye többi helységében, amit nyilvánvalóan a munkaerőszükséglet és annak biztosítása indokolt. Egyes építőipari napszámbérekhez képest viszont a budai és pesti szőlőmunkások napszámbére meglehetősen kevés volt. A napszámbérek — és összehasonlításképpen egy font marhahús ára — 1818 — 1837 között krajcárban a következőképpen alakult: Marhahús Szőlőmetwző Kőműves-, ácsmester Kőműves-, ácslegény Inasok, mészkeverők Segédmunkások 1818 IS 45 90 78 40 1820 10 39 75 60 — 30 1821 13 39 90 72 54 36 1822 — 30 90 60 51 30 1823 10 26 75 54 42 30 1830 — 30 75 54 42 30 1831 — — 90 54 42 36 1832 — — 105 75 48 36 1837 13 36 — 75 48 36 A szőlőmunkások napszámbére a megélhetéshez csak akkor lehetett elég, ha egy családból többen is dolgoztak, vagy a munkásoknak más jövedelmi forrásuk, esetleg ingatlanuk is volt. Ezt nemcsak a bérek alacsonysága, hanem a munka idényjellege is szükségessé tette. Bizonyos mértékben idényjellegű volt az építőipari munka is, amelynél a megyei limitációk külön állapították meg a nyári és a téli munkabért (télen a rövidebb munkanapok miatt mintegy egyharmadával kevesebbet fizettek, mint nyáron, amikor a munkaidő napi tíz óra volt). Budapest története III. 337