Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

Bérmozgal­mak, legény­társaságok A kalapos- és kőműves­legények mozgalmai A pesti vargalegények 1836. évi mozgalma Ehhez még a mestereknél hat krajcáros, a legényeknél három krajcáros túlóradíj járult. A kő­műveslegények és ácslegények 20—25 százalókkal kaptak kevesebbet, mint a mesterek, de napszámbérük még így is jóval több volt, mint a szőlőmunkásoké, akik 50 — 60 százalékkal kaptak kevesebbet. Az inasok a legények napszámbérének a felét, legfeljebb a kétharmadát kapták; s velük nagyjából egyformán fizették a mészkeverőket. Az építőiparban a segédmun­kások bére volt a legalacsonyabb. Az ő munkabérük általában a jobban fizetett szőlőmunkások napszámbérének felelt meg. A szőlőmunkával foglalkozó nők a napszámbérek felét kapták; az építőiparban segédmunkásként foglalkoztatott nők pedig 20 — 25 százalékkal kaptak keve­sebb bért, mint a férfiak. A többi kézműipari foglalkozási ág bérezési viszonyairól részletes adatok nem állnak rendel­kezésünkre. A negyvenes évekből tudjuk, hogy a mészároslegények bére Pesten évi 200 — 600 forint között, Budán 200 — 400 forint között mozgott. A bognároknál 90 krajcár, a csizmadiák­nál 20—30 krajcár volt a legények napi keresete, a szabólegények havi jövedelme meglehetősen ingadozott: április közepétől június végéig és október közepétől december végéig havi 30 — 40 forintot kerestek, máskor ennek a felét; ez mintegy évi 270 — 360 forint jövedelemre enged következtetni. A szűcsök hetibére nyáron 2 forint 30 krajcár és 5 forint, télen 3 és 7 forint 30 krajcár között váltakozott, tehát az évi jövedelem átlagban 130—300 forint között, az aszta­loslegények évi jövedelme pedig 78—185 forint között. Az egyes szakmák bérezése tehát igen változó és változatos volt, de szinte mindegyik szakmában dolgozó legények elmondhatták volna azt, amit a vargalegények 1848 elején leírtak, hogy ,,a mostani szokás szerint munkánkért fizetni szokott bér legelső szükségeink fedezésére sem elegendő". Ez a panasz nemcsak erre az időre érvényes, hanem a század elejétől kezdve állandóan visszatért. A megye a munkabéreket csak az építőiparban szabályozta (limitálta), a többi iparágban a kereslet és a kínálat törvénye szabta meg a legények munkabérét. Pesten a XIX. század első felében nem volt kézműipari munkaerőfelesleg. A pesti német varga céh mesterei 1846-ban elpanaszolták, hogy ,,szükségökhöz s nem munkájuk mennyiségéhez arányos számú legényeket vagy éppen nem kapnak, vagy csak ügyetlen, alig felszabadult kezdőkkel kénytelenek beérni, kik ahelyett, hogy segédkezet nyújtanának, a reájok bízott munkát elrontják, s az anyagok hasznavehetetlenné tételével csak kárt okoznak". 48 A munkaerőhiány azonban a legények bérviszonyait legfeljebb stabilizálta, de nem javította. Az országban levő kézműipari munkaerőfeleslegeknek a városba való áramlása viszont a bérek csökkentésének a veszélyét rejtette magában. Ezzel a veszéllyel szemben a kéz műves legények szervezkedéssel, a bércsökkentéssel szemben munkabeszüntetésekkel védekeztek. A pesti var­galegónyek 1802-ben, a kőművesek 1807-ben beszüntették a munkát, mert bérkövetelésüket a mestereik nem akarták kielégíteni. Az ilyen mozgalmakat a legények szervezkedése tette lehetővé. A legény társaságokat, „Barátsági Egyesületeket" (Bruderschaftokat), az „összeszó­lalkozásból eredő összeszövetkezéseket" a hatóságok tiltották, de megakadályozni nem tudták. Az ilyen szervezetekkel sikerült biztosítani a béreknek egy szinten való tartását és a legények egységes fellépését. 49 A pesti kalaposlegények például — mint az egyik városi tanácsnok jelentette 1840-ben — „magok közt gyülekezetet tartván, mindenekelőtt a rossz társaikat, kik még kicsapongásaik­ban beavatva nincsenek, e részben felvilágosítják, és azoknak szoros megtartására kíméletlen bánás fenyegetésével felszólítják, minden jövevény legénynek magok közt elhatározzák a mes­tert, akinek műhelyében dolgozand, és megszabják a heti bért olyatén, hogy a megszabott heti béren alól senkinek közülök, ha mindjárt valamelyike mesterségi tudományában járatlanabb és csekélyebb tehetségű volna a többinél, munkát elvállalni nem szabad". Akik ezt megszegték, azt maguk közül kivetették, s az ilyenek másutt sem kaphattak munkát, mert más városok legényszervezetei az elhelyezkedésüket megakadályozták; ugyanakkor bojkottálták azokat a mestereket (mint a temesvári kalaposmestereket kilenc évig), akik a legényeknek nem a meg­állapított bért fizették. Ha ez sem vezetett eredményre, beszüntették a munkát, mint 1847-ben a Kasselik építőmester Üllői úti építkezéseinél dolgozó kőművesek, akik „elhúzott fizetésük miatt oly ingerültségbe jövének, hogy ha rögtön le nem csillapíttatnak, az általok épített házat szétszórják". A lecsillapítás úgy történt, hogy a kőműveslegények „véletlenül" elfogott vezetőit a városi seborvos véleménye nyomán testileg megfenyítették. 50 Voltak olyan kézműveslegény-mozgalmak is, amelyek nem bérkérdés miatt törtek ki. A pesti vargalegények 1836-ban a rossz bánásmód miatt lázadtak fel mestereik ellen. Tömegesen kerül­tek kórházba tüdőgyulladással, reumatikus fájdalmakkal, mert mestereiknél a puszta földön kellett aludniuk. A mesterek felmondás nélkül küldhették el őket, nekik pedig tizennégy nappal előbb kellett felmondaniuk; munkaeszközeiket a saját pénzükön kellett megvásárolniuk, ruháiknak nem adtak a mesterek szekrényt vagy ládát, s megszüntették azt a régi szokást, hogy a legények holmiját az inasok szállították. À városi tanács — a céhbiztos javaslata alap­ján — panaszaik közül csak a hálóhelyre és a ruhatárolásra vonatkozók orvoslását rendelte el,

Next

/
Oldalképek
Tartalom