Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

bádogos, esztergályos, kádár, magyar szíjjártók, német szíjjártó, nyerges, szitás, kötélgyártó, fazekas, borbély-sebész, parókakészítő, fuvaros) és 5 közös budai és pesti (német kalapos, harisnyaszövő, szegkovács, kéményseprő, hajósmester) céh volt. A következő években, évtizedekben a pesti céhek száma — 1848-ig — még 21-gyel gyarapodott. A tízes években kaptak céhkiváltságokat a kesztyűsök, a gombkötők, a paszomány verők, a rézöntők, a fésűsök, a tetőfedők és kövezők, a húszas években a hentesek, szappanosok, magyar és horvát vargák, harisnyakötők, táskakészítők, magyar tímárok, kárpitosok, kőfaragók, szerkovácsok, lakkozok, bérkocsisok, a harmincas években a tűcsinálók, kosárfonók, a negyvenes években a kertészek, rézművesek. A korszak végén tehát 68 céh működött Pesten királyi kiváltságlevél alapján. Egy 1819-ből való kimutatás ugyan 101 kézművestestületet sorolt fel Pesten, de ezeknek a testületeknek akkor a fele nem céh volt, hanem olyan testület (Innung, Gremium), amely nem királvi kiváltságlevél, hanem a városi tanácstól kapott testületi szabályzat alapján működött, Ezeknek egy része később kapott kiváltságlevelet. Pudán a kézműves céhek száma a XIX. század első felében csaknem azonos volt a pesti céhek számával. 1822-ben 53 céh működött itt, 1843-ban pedig 63 (molnár, sütő, kovács, szűcs, órás, cinöntő, puskaagycsináló, kéményseprő, mészáros, kádár, szíjjártó, könyvkötő, cserepes és kövező, kárpitos, takács, bábsütő, szappanos, rézműves, görög szűcs, görög szabó, lőszergyártó, posztócsináló, bádogos, aranyműves, halász, sebész, gyógyszerész, fésűs, magyar szabó, posztónyíró, festő, asztalos, ács, esztergályos, fénymázas, görög szappanfőző, üveges, bérkocsis, kordoványos, bocskoros, szűrszabó, tobakos, kesztyűs, tímár, csizmadia, gombkötő, lakatos, nyerges, szitás, harisnyakötő, hentes, cipővarró, kőműves és kőfaragó, bognár, vidékre járó bérkocsis, fodrász, szeszfőző, német szabó, kalapos, kefekötő, kötélverő, szitaszövő, szegkovács). Pesthez hasonlóan Budán is voltak kézművestestületek (grémiumok); száimuk azonban, éppen mert a mesterségek száma is kevesebb volt, meg sem közelítette a pestiekét. Budán 1850-ben 82 céh és ipartársulat volt.

45 Az 1813. évi A budai és a pesti céhek a XIX. század elejéig az 1730-ban elrendelt és az 1780-ban befejezőcéhszabá- dött céhreform során kapott királvi kiváltságlevelek alapján működtek. Ez a céhreform ugyan lyozas })j

zon

y

08 vonatkozásokban lehetőséget adott arra, hogy a magyarországi kézművesipar előrelendüljön és eleget tudjon tenni a felmerülő igényeknek, de ahhoz nem volt elégséges, hogy a szabad iparűzés előtt megnyissa az utat, hogy a tömeges árutermelést előmozdítsa. Nem törekedett erre az először 1805-ben és a háborús események miatt 1813-ban ismételten elrendelt céhszabályozás sem. Célja ennek csupán az volt, hogy az ország kézművesiparának állami ellenőrzését biztosítsa, a céhautonómiával, a céhmonopóliummal való visszaélések lehetőségeit megszüntesse vagy legalábbis korlátozza, és az esetleges elfajulásoknak útját állja. A Helytartótanács által 1813-ban nyomtatásban kiadott Általános Alapelvek kötelező figyelembevételével elkészített új kiváltságlevelek voltak a XIX. század első felében, de tulajdonképpen 1872-ig, a céhrendszer megszüntetéséig a céhek működésének az alapjai.

40 Az új kiváltságlevelek fenntartották, megerősítették a céhek autonómiájának a XVIII. században Magyarországon is érvényesített korlátozását: a céhek kettős — városi tanács és országos hatósági (helytartótanácsi) — felügyelöt és ellenőrzés alá vak) helyezését. A városi tanács által kirendelt céhbiztos felügyelete alatt tartották gyűléseiket, választották a céhek vezetőségét, szedték a tagsági járulékokat, illetékeket, használták fel jövedelmük egy részét szociális célokra, képezték és szabadították fel az inasokat, rendelkeztek a mesterlegények vándorlásáról, alkalmazásáré)l, bérezéséről, fegyelmezéséről, a mesterré fogadásról, szem előtt tartva a mesterek érdekeit. A városi céhek befogadhattak vidéki mestereket, és ismét lehetőség nyílott arra, hogy a városi céhektől függő filiális céhek alakuljanak. Nem történt lényeges korlátozás az 1813. évi céhszabályozás során a céhek monopóliumai terén sem. Joguk volt a mestereknek a munkavállalásra, az árutermelésre, a hetipiaci árusításra és kizárták (elvben) ebből a jogból az idegen céheket, a mester joggal nem rendelkező kézműveseket és a kiskereskedőket. Az Általános Alapelvek azonban nem zárkóztak el mereven - ezt már a II. József óta kialakult gyakorlat miatt sem tehették — a manufaktúrák létesítése elől, és kivételes esetekben megengedték a mesterjogot még el nem nyert mesterlegények önálló iparűzését, valamint a vándorkalmárok házaló kereskedelmét is. S mivel a céhek törvényhozási és királyi tilalom ellenére különféle módon (és sokszor eredményesen is) törekedtek a mesterlétszám korlátozására (a céhzárlatra), a Helytartótanács az 1813. évi céhszabályozási alapelvekben határozottan megismételte a korábbi tilalmakat, és állást foglalt a mesterjognak családi átörökítése ellen. Megerősítették az 1813. évi céhszabályozás során a céhdemokráciát: továbbra is tiltották a mesterek egymás közti versenyét, tilos volt a mesterlegények elcsalogatása, egymás munkájának lebecsülése, egyesek munkakörének korlátozáisa, a fiatalabb és öregebb mesterek megkülönböztetése. Előírták a munkaerők egyenlő elosztását, valamint azt, hogy a céhek által vállalt tömegrendelésekből az egyes mesterek egyenlő arányban részesedjenek.