Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

139. Dinnyevásár Pesten, 1837. F. Paur rajza Szentendréről, Komáromból 2 — 2, Promontorról, Vácról, Zólyomról 1 — 1). A többi pedig Budáról (21 kereskedő, 37 kézműves) és Óbudáról (8 kereskedő, 5 kézműves) való volt. A külföldi kereskedők legnagyobb része (összesen 96) posztókereskedő volt, akik a következő városokból jöttek: Neutitscheinből 47, Pilitzből 24, Klobukból 7, Freybergből 5, Waagstadtból 3, Leipnikből, Fulnekből 2 — 2, Bialából, Obranból, Rosenauból, Brunsbergből, Schönfeldből és Bistritzből 1 — 1, tehát többségük Cseh- és Morvaországból. Magyar posztókereskedő e pesti vásáron ugyanekkor csak 30 volt. Hasonlóképpen Cseh- és Morvaországból jött a cérnakereskedők kétharmad része is (összesen 21). Jött még 6 csipkekereskedő Csehországból. A többi külföldi kereskedő csaknem kivétel nélkül bécsi volt. A pesti vásáron megjelenő 52 bécsi kereskedő közül 21 rövidáruval kereskedett. A magyar kereskedők kétharmad része rövidárukereskedő (40), posztétkereskedő (30), vászonkereskedő (22) és cérnakereskedő (10) volt. A külföldi kézművesek (gyárosok) legnagyobb számban (57) Bécsből érkeztek; a többi — csaknem mind — morvaországi posztókészítő volt. A hazai kézművesek közül a legnagyobb számban szerepeltek a vásáron a szabómesterek (23), a szűcsök (21), a kalaposok (19), a kesztyűsök (16), a pipakészítők (8), a kefekötők (9), a kártyafestők (8), az ónöntők, a kéknyomók (főképp óbudaiak) és a paplanosok (5 — 5) és külön — a Váci országúton (a mai Bajcsy-Zsilinszky úton) — 108 csizmadia. A vásári termény- és állatkereskedelem elsősorban a kivitelt, másodsorban a hazai fogyasztást és ipari alapanyagellátást, a kirakodóvásár pedig a város, de különösen a vásáron megforduló vidéki vásárlók és kereskedők iparcikkekkel való ellátását szolgálta. A város kereskedelmi forgalmát azonban nemcsak a vásári alkalmak vagy a kereskedők bolt- A pesti jainak állandó tevékenysége és a Pesten átmenő szállítmányok adták. Hanem: a keddi és pén- hetipiacok teki hetipiacok is (134—136. kép), amelyeknek a szerepe és kiterjedése a város lakosságának szaporodásával párhuzamosan növekedett; valamint a király által 1817-ben engedélyezett heti állatvásárok, amelyeket szerdai napokon az Orczy-kerten kívüli területen tartottak; majd később a csütörtöki napokon tartott lóvásár; és a város különböző részein a napi élelmiszerpiac. Mindezekhez járultak még a különböző utcai árusok: a környékbeli sváb tejes és csirkés asszonyok, az alföldi olajárusok, a szegedi sziksós és szappanos asszonyok, az üveges, drótos és gyolcsos szlovákok, a román dézsaárusok, a bosnyák bicskások és szipkások, az olasz fagyialtosok és az üstfoltozó cigányok. (137—139. kép.) Pest város kereskedelmének élénkségéhez, vásárainak és hetipiacainak forgalmához képest Budai Buda város kereskedelmi élete szinte jelentéktelen volt, A kortársak mint vitathatatlan tényt vásárok és állapították meg, hogy „Buda egyáltalán nem tartozik a magyar kereskedő városok osztályába", hetipiacok Ennek okát abban jelölték meg, hogy „az iparban gazdag, kereskedő Pestnek a közelsége alig enged meg jelenleg ennek a városnak annyi üzlethelyiséget és műhelyt, amennyit a helyi szükséglet megkívánna". A budai vásároknak csak a két város rőfös- és kézműárukkal megjelenő kereskedői és iparosai adtak „uriasitó külsőt". Az évi négy vásár közül csak a szeptemberiek