Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Kosáry Domokos: BEVEZETÉS

töltődésének, amelyen ez esetben a porosz abszolutizmus annyira buzgólkodott, hogy Berlin főbb utcáin kincstári költségen magasíttatta meg három-négyemeletesre az alacsonyabb házakat. Ugyancsak a fennsík színvonalához való részleges emelkedést figyelhetjük meg időszakunk folyamán a Habsburg-monarchia nyugati, iparilag fejlődőbb részein. Bécs, a főbb egykorú európai hatalmak egyikének központjaként, hamar kinőtte szegényes és szorongatott helyzetét, amelyben falait a XVII. század végén még a törökök fenyegették. 1754-ben már 175, 1790 körül 220, időszakunk végén, 1848-ban pedig több mint 400 ezer lakosa volt. A Monarchián belül az iparilag ugyancsak erősödő Csehországban Prága 1790 körül 75 ezer, Brno (Brünn) pedig mintegy 30 ezer lakossal rendelkezett. A keleti periféria, vagyis Kelet-Európa, maga is több belső változatra vallott. Távolabb az ősi Moszkva, 1801-ben mintegy 250—300 ezer lakossal, valamint új politikai alkotásként Szentpétervár, a mai Leningrád (1801-ben 400 ezer lakossal), vagy a Fekete-tenger északi partvidékének néhány ekkoriban bontakozó városa egy roppant területeket átfogó birodalom erőit fejezte ki. A hazai városfejlődést közelebbről, a lengyelhez hasonlóan, a keleti periféria nyugati sávján, a fennsík határvidékéhez közel, Kelet-Közép-Európában kell elhelyeznünk. Erre, a Visztula vagy a Duna vidékére is jellemző a városlakóknak a déli perifériához mérten is igen szerény aránya (amely az össznépességnek 10%-át sem érte el), a gazdaság, a társadalom, a települések messze túlnyomóan agrár jellege, a mezőváros-típus elterjedtsége, a tulajdonképpeni városok viszonylag csekély száma és mérete s hálózatuk laza, hiányosabb volta. Mindez összefüggött azzal az előnytelen munkamegosztással, amely Európa iparilag fejlődőbb nyugati és agrárjellegű, gazdaságilag alárendelődő keleti részei közt a XV—XVI. század fordulója óta létrejött. E folyamat iktatta be Kelet-Európa történetébe, a kapitalizmushoz vezető közvetlenebb út helyett, a későfcudalizmus kerülőjét, külön sajátos szakaszát, amely az ipari, polgári, városi fejlődés megtorpanását, a feudális erők újraéledését, a nemesség túlsúlyát, a „második" jobbágyság súlyos viszonyait, a robotgazdaság bevezetését hozta magával. A nemesi-rendi erőknek még a XVII. században sikerült a hazai városokat alárendelt pozícióba szorítani. A nemesek 1687-től kezdve, alighogy Buda felszabadult, az egész XVIII. századon át országgyűléseken tiltakoztak, a Habsburg-kormányzattal szemben is, a szabad királyi városok számának növelése, a nagyobb mezővárosok rangemeléso ellen. A polgárság politikai szerepe annál is csekélyebb volt, amennyit szerény számbeli és anyagi súlya indokolhatott — az újabb kutatások ugyanis kimutatták, hogy a polgárság pénzügyi ereje, tőkéje, korábbi véleményektől eltérően, a XVIII. század folyamán mégis növekedett. így aztán mi sem egyszerűbb, mint az európai fennsík fejlettségére utalva elismételni, hogy XVIII. századi városfejlődésünk figyelmet sem érdemelt, jelentéktelen volt, vagy éppen negatív előjelű, hanyatló. A hanyatláselmélet fő érve az volt, hogy Magyarországot a bécsi gazdaságpolitika az 1754-i vámrendszer óta egyre kedvezőtlenebi) helyzetbe hozta, alárendelt agrárpiac szerepére kárhoztatta, kiszolgáltatta Ausztria és Csehország iparának — és ezzel megfojtotta a hazai ipart. Az persze, hogy a bécsi gazdaságpolitika valóban igyekezett alárendelni Magyarországot, mindenképpen tény marad. Ausztria és Magyarország gazdasági egyenlőtlensége és az utóbbinak elmaradtsága ugyancsak a realitások közé tartozik. Az újabb kutatásokból azonban kitűnt, hogy e két tény közt aligha állt fenn okozati összefüggés. Magyarország ugyanis már 1754 előtt is, századok óta elmaradt agrárország volt, amely nyersterményeket, bort, állatot exportált nyugat felé, és iparcikkeket, főleg textilárukat importált, nagyrészt Sziléziaii keresztül. Bécs a meglevő helyzetet használta fel 1754-ben úgy, hogy Magyarország eddigi nyugati partnereit Ausztriával és Csehországgal „cserélte ki". Magyarországi manufaktúraipar alapjában véve addig sem létezett, így megfojtására sem kerülhetett sor 1754-ben. Mária Terézia utóbb, 1765-től kezdve több alkalommal felszólítást intézett a magyarországi városokhoz (de persze nem az adót nem fizető nemes birtokosokhoz), hogy alapítsanak manufaktúrákat. A városok általában kitértek e javaslat elől, mivel a pénzt az adott viszonyok közt jövedelmezőbb volt birtokosoknak kölcsönadni, vagyis közvetve a mezőgazdaságba fektetni, mint bizonytalan ipari vállalkozásokba. Az adatok arra vallanak, hogy a helyzet e téren sem romlott, hanem csak igen lassan, keservesen, javult. A hatvanas évektől, sok nehézség közt, mégis létrejöttek a hazai manufaktúrák kezdetei. Budán és Pesten, ahol 1780-ig mindössze 3 manufaktúra volt, II. József évtizedében, midőn a gazdaságpolitikai elnyomás állítólag tetőpontját érte el, 18 új vállalkozás keletkezett egy viszonylagos, átmeneti fellendülés során. Valamennyire tehát, visszaesésekkel, kedvezőtlen belső és külső körülmények egész sora által késleltetve, még az ipar is inkább előrehaladt. Foglaljuk össze: Európa XVIII. századi modellje, a fennsíkkal és a perifériákkal, minden megközelítésből hasonló körvonalakat és ugyanakkor általában emelkedő tendenciát mutatott. Az emelkedés, bár korántsem egyenlítette ki a szintkülönbséget a fennsík és a perifériák között, az egész modellre állt. Nem utolsósorban a keleti perifériára és azon belül a városfejlődésre is. Buda és Pest felfelé igyekvő számsorait a gondolatmenet ólén idéztük. Lengyelországban, amely-