Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)
Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1686 - 1790
városban, a Helytartótanács arra való hivatkozással rendelte el a mesteriéi vételek et, hogy nemcsak Pest, hanem a környék számára is dolgozni kell, sőt távolabbi városok vásárain is eladhatják áruikat. A céhreform A kézműipar állami eszközökkel való fejlesztésének a politikáját tehát a XVIII. század folyahatasa man Magyarországon is alkalmazták, s ez a század utolsó negyedében jótékony hatást gyakorolt a budai, de főként a pesti kézműipar fejlődésére. A régi céhes korlátozások megszüntetése, enyhítése következtében a kézműves mesterek száma Pesten a XVIII. század végéig 1441-re emelkedett, a céhek száma pedig 142-re (az iparágak száma ekkor 161 volt); s a lakosság számának ugrásszerű emelkedése mellett az iparos lakosság arányszáma is emelkedett a század utolsó két évtizedében: tizenkettőről tizenhétre. A kézműipari Az állami iparpolitika azonban a kézműipari termeléssel — legalábbis közvetlenül — nem termelés törődött. Pedig a céhes ipar monopolizált helyzete kedvezőtlenül hatott a termelés és a technika fejlődésére. Főképp a XVIII. század első felében volt sok panasz a céhes munkára, elsősorban a lakosság élelmezésével foglalkozó iparosok (pék, mészáros, molnár) ellen, elsősorban a lassúság miatt. De lassú volt a munka az ácsoknál, kovácsoknál, tetőfedőknél, kályhásoknál is. Jó néhány esetben a szaktudás is hiányos volt; az órások, puskaművesek csak javításokkal foglalkoztak; a szitakészítők csak a szita fakeretét csinálták, a szitaaljakat Pécsből és Pozsonyból hozatták. A műhelyek felszerelése általában kezdetleges volt, a malmok technikai berendezése elavult, a szövőiparban a fejlettebb berendezések használatát a céh tiltotta. Nyersanyag- vagy árukészlete a legtöbb műhelynek nem volt, még a szűcsök, gombkötők, takácsok, lakatosok, ötvösök, kovácsok munkája is legtöbbször csak hozott anyag feldolgozására korlátozódott. A céhszervezet nem tette lehetővé a magasabb fokú munkamegosztás alkalmazását, s mivel egy-egy termék előállításához több mesterség munkája volt szükséges, az elkészítési idő alaposan meghosszabbodott. A munkamegosztás és az egyes munkafolyamatokban állandóan foglalkoztatott munkások nagyobb szakmai gyakorlatának a következménye az, hogy míg a 16 pesti szövőmester (legényeivel együtt) 1774-ben összesen 372 vég (mintegy 7000 méter) szövetet és 360 darab pokrócot készített, a hatvani manufaktúra 13 munkással 600 vég posztót. Az állami céhpolitika eredményei közül a céhzárlat lazítása, a mesterek számának növelése bizonyos mértékben kedvező hatást gyakorolt a céhes termelésre is — a mesterek egymás közti versenye következtében. Azonban a szélesebb piacra termelő mesterségeknél (textil, fém, luxus) a céhes termelés mennyiségben és minőségben is alkalmatlanná vált a fokozódó igények kielégítésére. Ez Magyarországon elsősorban a külföldi gyáripar termékeit közvetítő kereskedelemre hárult. 3. MANUFAKTÚRAIPAR A bécsi udvar iparpolitikája fejlesztette ugyan a budai és pesti céhes ipart, de csak azoknál az iparágaknál, amelyek a helyi vagy közvetlen környékbeli szükségleteket elégítették ki. Azoknál az iparágaknál viszont, amelyek a szélesebb piacra való termelés révén a kereskedelmi forgalom és a külkereskedelem szempontjából fontosak, a manufaktúrák alapítására alkalmasak lettek volna, a céhes keretekbe való kényszerítés elzárta mind a termelési, mind a manufakturális fejlődés lehetőségeit. Pedig ilyen iparágak Budán és Pesten is voltak (némelyek meglehetősen magas mesterlétszámmal): gombkötő, takács, tímár, kalapos, harisnyaszövő, posztókészítő, pokróckészítő, tűkészítő, paszománykészítő, irhakészítő. Ausztriában ezeket az iparágakat az úgynevezett kereskedelmi iparhoz (Kommerzialgewerbe) tartozó iparágaknak tekintették, amelyekben nem erőltették a céhek felállítását. A mesterfelvételnél kedvezményes taksát kellett fizetni, a helyi hatóságok felügyelete alól is kivették őket. Sőt, külön alapot létesítettek a manufaktúrák és egyéb gazdasági létesítmények támogatására. 28 Manufaktúra- Budán és Pesten is voltak már az 1770-es években bizonyos lehetőségek, elsősorban a szövőkísérletek ^ on ^ iparban, a bőriparban és a ruházati ipar egyes ágaiban, amelyekből állami segítséggel Budán és ~ ni int Ausztriában — és megfelelő kereskedelmi tőke bevonásával a manufakturális fejlődést Pesten meg lehetett volna indítani. Állami támogatás hiányában, a tőkeszegénység, a céhek és a városi tanácsok teljes elzárkózása miatt azonban Budán és Pesten az 1770-es évek második feléig manufaktúrák nem tudtak alakulni. Budát és Pestet már 1725-ben felhívta a Helytartótanács, hogy állítsanak fel manufaktúrákat. 29 A javaslatot mindkét város elutasította. Budán 1730-ban Mercy tábornok akart kartongyárat felállítani (a mai Császár-fürdő környékén), a városi tanács azonban a vállalkozást meghiúsította. A budai céhek ellenállásán és pénzhiány miatt bukott meg 1732-ben Germeten Bernát kamarai tanácsos javaslata, aki bécsi és sziléziai példákra hivatkozva a szövőipar meghonosítását javasolta Budán. Elutasította a budai városi tanács azt a Helytartótanács által 1743-ban tett javaslatot is, hogy a katonaság ruházkodásának olcsóbbá tétele céljából a városok létesítsenek manufaktúrákat.
