Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)
Kosáry Domokos: BEVEZETÉS
A XIX. század első felének emelkedő tendenciáját, a francia háborús konjunktúra, a kontinentális zárlat, az infl ÊIC10 Iliit ctSílt, a gyorsuló építkezést, az életforma-korszerűsödés jeleit bútorzatban, ruhában, vagy éppen az olvasóközönség szélesedésében, majd pedig főként a reformkor nekilendülését, már régebben regisztrálta történetírásunk, és tudomásul vette közvéleményünk is. Itt főként a vonalak pontosabb, reálisabb meghúzására, a részletek kitöltésére volt csak szükség. Kissé más azonban a helyzet az előző időszakot illetően. A XVIII. századot nemesi ihletésű polgári történetírásunk hajlamos volt általában a hanyatlás korának minősíteni a gazdaság, az ipar vagy a nemzeti öntudat terén egyaránt, és a városoknak is inkább gyengeségét vagy éppen stagnálását emlegette. Aligha indokolatlan e kérdést éppen Budapest XVIII. századi történetével kapcsolatban kissé szemügyre vennünk, hiszen a legbeszédesebben talán e város adatai mondanak ellent, e kötetben is, a hanyatlási elméleteknek. A növekedés ugyanis, ha a forradalmat megelőző évtizedeknél lassabban is, már a XVIII. században megindult. Buda lakossága 1700 és 1787 közt 11 ezerről 24 873-ra, Pesté 3900-ról 22 417-re, Óbudáé 750-ről 5804re, vagyis a három alkotóelemé együtt 15 650-ről 53 094-re nőtt. Európa XVIII. századi modelljét, az újabb egyetemes történeti kutatások szerint, olyan változások különböztették meg az előző századétól, amelyek általában a minden irányú növekedésből adódtak. A XVIII. századi Európában nagyobb területen több ember élt, az éhhalál közvetlen veszélyétől távolabb, átlagban tíz évvel magasabb életkorig, fejlettebb városhálózat, jobb kommunikációs eszközök és elterjedtebb írásbeliség birtokában, mint korábban. Területileg Európa a keleti periféria visszanyerésével lett nagyobb. Részint Oroszország felemelkedése, a török birodalommal szembeni térnyerése, részint pedig, még előbb, a Dunavidék visszafoglalása folytán, amely, szinte jelképül, Budáéval indult, és amelynek nemzetközi jelentőségét Voltaire óta máig hangsúlyozzák az egyetemes történet külföldi szerzői. Nemegyszer határozottabban, mint a hazaiak. Európa népessége egy évszázad alatt, és nem főként e területgyarapodás következtében, nagyjából kétszeresére nőtt. Ha a népesség eloszlását vizsgáljuk, amely persze korántsem volt egyenletes, máris egy olyanféle képet kapunk, amelyen egy magasabban fekvő északnyugati fennsíkot keletről, és részben északról is, alacsonyabb, lefelé ereszkedő perifériák vesznek körül. A képletes fennsíkot Európa sűrűbben lakott magja alkotja, vagyis a XVIII. század elején nagyjából Anglia (Dél-Skóciával), Franciaország, Németalföld, fent a Rajna és lent a Pó vidéke, tehát Nyugat- és Dél-Németország, illetve Észak-Itália bizonyos sávjai, köztük pedig Svájc. E mintegy 1 millió km 2 kiterjedésű fennsíkon a század küszöbén nagyjából 33, a végén 55 millió ember élt, vagyis 33, illetve 55 fő egy négyzetkilométeren. A század folyamán maga a fennsík is valamivel nagyobb lett, mivel többé-kevésbé feltöltődtek hozzá újabb, marginális sávok is, főleg a Habsburg-monarchia nyugati részein és Poroszországban. E nagyobb fennsík így a század végén már megközelítette a 70 — 80 milliót, vagyis Európa össznépességének, a perifériákat is beszámítva, mintegy 44—48%-át. A perifériák két fő részre oszlottak. Délen, a mediterrán vidéken, Spanyolországban, Itália nagy részén, egy négyzetkilométerre nagyjából 20 fő esett. Ez a gazdaságilag lelassult világ népesség tekintetében mindinkább elmaradt a másik nagy periféria: Kelet-Európa mögött. A XVIII. század küszöbén, mintegy 20 — 24 millió lakossal, Kelet-Európáéhoz nagyjából hasonló tömeget képviselt. A század végére már jóval mögéje került. Kelet-Európát, részben a lakatlan, elpusztult területek betelepítése útján, gyors demográfiai növekedés jellemezte. Magyarországot különösen. A népsűrűség azonban, viszonylag keskeny, jól feltöltődő sávok kivételével, mégis elég alacsony maradt e periférián. Lengyelországban, a XVII. századi visszaesés után, a XVIII. század második felére elérte a 24 főt a nyugati és a 19,4 főt a keleti részeken. Magyarországon 1720 körül 14 főt, 1787-ben 28 főt találunk négyzetkilométerenként — ami azonban közelebbről nézve: Vas megyében 40, Békésben 19, a keleti hegyek közt pedig még kevesebbet jelent. A periféria távolabbi vagy külső részein a népsűrűség sok helyt 10 fő alatt maradt. Az európai modell körvonalai, az emeltebb fennsíkkal és a kétféle perifériával, hasonlónak tűnnek akkor is, ha más: gazdasági, társadalmi vagy művelődési adatokat veszünk szemügyre. Az ipar Nyugat-Európa legfejlettebb részein a XVIII. század végén érte el az ipari forradalom kezdő szakaszát, amely Kelet-Európában majd a XIX. század végén válik csak esedékessé. Viszonylagos növekedés azonban már a XVIII. században is megfigyelhető. Nyugaton főleg a jobb eszközök, mechanikai újítások, a termelékenység fokozatos emelkedése, keleten az alapok: előbb a kézműipar, majd — lassan és egyenlőtlenül — az első manufaktúrák létrehozásával. Vagy hivatkozzunk, a társadalmi struktúra terén, a polgárságra, amely izmos és felfelé törő volt a fennsík legfejlettebb részein: Angliában, ahol már elnyerte a polgári forradalom vívmányait, vagy Franciaországban, ahol a felvilágosodás lobogója alatt haladt a forradalom felé. KeletEurópában ezzel szemben — tudjuk — a polgárság, ha fejlődött is időszakunkban, képtelen maradt arra, hogy a nagyszámú nemességtől megpróbálja a hatalmat elvitatni.
