Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)
Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1686 - 1790
Mindezek az adatok arra utalnak, hogy ezeknek a mestereknek nagy része azért telepedett le Az óbudai Óbudán, mert a Budán vay;y Pesten való letelepedésük elől az ottani mesterek és a városi taná- * „nmvpar esők elzárkóztak. Óbudán viszont a két város közelsége és az uradalmi védettség (valamennyien jobbágyok vagy zsellérek voltak) biztosította számukra a nyugodt megélhetést és az iparűzés lehetőségeit. Ennek a következménye az is, hogy míg 1728-ban valamennyi óbudai mesterembernek volt szőlője és szántóföldje, 1744-ben már 50 százalék csak a mestersége hasznából élt (asztalos, kovács, lakatos, fazekas, csizmadia, varga, molnár, szabó). 26 B) A céhek A lakosság számának emelkedése, a város és környékének gazdasági megerősödése, a forgalom növekedése következtében a XVIII. század közepére a két város (sőt bizonyos mértékig Óbuda) kézműipara jelentékeny színvonalra emelkedett ugyan, s lehetősége nyílott arra, hogy további növekedésével még fontosabb szerepet töltsön be nemcsak a város közvetlen környéke, hanem az ország életében is. Ennek a fejlődésnek útjában a XVIII. század folyamán olyan jelentős akadályok is állottak, mint a céhrendszer és a bécsi udvar Magyarországgal szemben alkalmazott gazdaságpolitikája, amely Buda és Pest iparának kifejlődésében is nagymértékben éreztette hatását. A céhrendszert, amely ebben a korszaban — az ipar szabad fejlődését akadályozó szerepe miatt — Európa-szerte már hanyatló stádiumban volt, Magyarországnak a török uralom alól felszabadított részein éppen az ipar fellendítésének a céljából szükségesnek tartották újjászervezni. 27 Céh szervezésének, céhartikulusok (szabályzatok) megszerzésének a gondolata — elsősorban céhek szera rohamosabban települő Budán — már a felszabadulás utáni első években felmerült. A budai vezése a asztalosok 1687-ben, az üvegesek, kőművesek és kőfaragók 1688-ban, a pékek pedig 1689-ben felszabadítás készítettek céhartikulus-tervezeteket. A gondolat megvalósítása egyezett a Kamara céljaival is. utan A Kamara (Budán Werlein kamarai inspektor) a városok, főként a kereskedővárossá fejlesztendő Pest gazdasági megerősítésének egyik eszközét a céhek szerveződésének előmozdításában látta. Werlein halála (1690) azonban a megvalósítást néhány évvel elhalasztotta. A céhek szervezése a két városban főképp a mindennapi szükségleteket ellátó és a népesebb mesterségeknél indult meg. Budán 31, Pesten pedig 15 céh kapott királyi privilégiumot (kiváltságlevelet) 1692—1701 között. (31 —32. kép.) Ezek a céhek a következők: Budán az esztergályosok (1692-ben), a kőművesek és kőfaragók, kovácsok (1695-ben), aranyművesek, rác szabók, kalaposok és cserepezők (1696-ban), a kötélverők, csizmadiák, nyereggyártók, szíjjártók, fazekasok, vargák és rác szappanfőzők (1697-ben), a halászok, a szabók és a kádárok (1698-ban), a szűcsök (1700-ban), valamint a pékek (1701-ben), Pesten pedig a szabók (magyar és német szabók, szűrszabók 1694-ben), az ácsok, a kovácsok és kerékgyártók, a kőművesek és kőfaragók, a tímárok, a kádárok és a pékek (1695-ben), az asztalosok, a magyar és német vargák, a szűcsök, a szappanfőzők, a mészárosok (1696-ban), a csizmadiák (1699-ben), valamint a lakatosok, é»rakészítők és puskaművesek (1701-ben). A céhalapításhoz több, legalább négy — vagyonosabb — mester társulása volt szükséges, olyan mestereké, akik fedezni tudták a céhköltségeket, mint például a királyi kiváltságlevél elnyeréséért, kiállításáért járó meglehetősen nagy összeget. Ezért a két városban a XVII. század utolsó évtizedében alakult céhek egy része közös budai-pesti céh volt, vagy pedig rokon szakmáknak egy céhbe való tömörülése. A Rákóczi-szabadságharc után, a XVIII. század folyamán, a két városban még mintegy száz céhek alakicéh alakult, s így a század végére a budai és a pesti céhek száma körülbelül százharmincra emel- tása a kedett. Az új céheknek egy része a közös céhek szétválásából keletkezett. (33. kép.) Például XVIII. 1754-ben alapítottak a budai szappanfőzők, 1765-ben az ácsok, a puskaművesek, sarkantyú- szazad ^ an készítők és órások a pestiektől elválva külön céheket, 1763-ban váltak el egymástól a budai német szabók és a magyar szabók (szűrszabók). (34. kép.) A pesti szabóknál ez a szétválás 1775ben történt. A szabók esetében a különválás alapja nem volt feltétlenül nemzetiségi, hanem elsősorban szakmai: német, illetőleg magyar divat szerinti ruhákat készítettek. Pesten azonban a XVIII. század folyamán történt jó néhány szétválás nemzetiségi alapon is: 1737-ben a magyar kalaposok, 1 1745-ben a magyar chyrurgusok (seborvosok), 1760-ban a magyar gombkötők, 1768ban'a'német takácsok, a magyar lakatosok, 1779-ben a magyar vargák, a magyar szíjgyártók alapítottak új céhet. Azonban még ebben az időben is alakult közös céh: 1767-ben a budai-pesti cserepes és utcakövező céh. Az 1712—1782 között keletkezett új céhek a következők: Budán a harisnyakötő (1714), a gombkötő (1718), a rác mészáros (1724), a takács (1725), a rézműves (1746), a fésűs (1759) és a szitakészítő (1762) céh, — Pesten a molnár (1710), a chyrurgus, a sörfőző (1729), az üveges
