Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1686 - 1790

Pesten új mesterségek jelentkezése a Rákóczi-szabadságharc, a pestis és az árvíz okozta nagy kiesés után 1715—1720 körül indult meg és 1735 táján lendült fel. A mesterségek száma ettől kezdve a hetvenes évekig szinte változatlan maradt. A század második negyedében a következő mesterségek telepedtek meg Pesten: aranyhímző, hangszerkészítő, kalácssütő, kávéfőző, nyomdász, orgonakészítő, parókás, paszományos, rostakészítő, sarkantyúkészítő, sárgarézműves, selyemkészítő, szegkovács, szitaszövő, tűkészítő, vászonnyomó, viaszkészítő. Bár Pesten a mesterségek számának a szaporodása gyorsabb ütemű volt (miként a kézművesek számának növekedése is), mint Budán: 50 év alatt több mint kétszeresére emelkedett, Budán azonban a hetvenes évekig általában valamivel magasabb volt mint Pesten. 1774-ig még a következő mesterségek jelentkeztek Budán: ezüstszálhúzó, ércöntő, fűrészkészítő, kefekötő, kulcskészítő, szerszámkészítő, lepedőkészítő, posztónyíró, vörösfestő, divatáru-készítő, növényfőzet-készítő. Budán és Pesten 1774-ben együttvéve összesen 85 mesterség volt. A két város kézműipara (az alapvetően szükséges mesterségeken kívül) bizonyos mértékben kiegészítette egymást (15 mesterség csak Budán volt, 10 csak Pesten). A két város kézműipara tehát a XVIII. század folyamán meglehetősen differenciálódott, bár a további differenciálódásnak és új mesterségek megtelepedésének még tág tere volt, Buda és Pest kézműipara szélesebb körű igények kielégítésére is alkalmas lett volna, ha megfelelő létszámmal és megfelelő termelékenységgel rendelkezik. A legnépesebb mesterségek a XVIII. században azok voltak, amelyek a lakosság élelmezését, A legnépesebb ruházkodását, lakását, mindennapi szükségleteit elégítették ki: szabó, varga, csizmadia, mé- *P

a

*

a

3

a

'

e szaros, pék, kádár, szűcs, molnár. Azonban ha a lakosság számával vetjük össze a mesterek számát, nehezen lehet elképzelni, hogy a budai vagy pesti mesterek az egyre növekvő lakosságú városok igényeit teljes mértékben ki tudták elégíteni. Ugyanis — néhány mesterségnél — az egy mesterre jutó lakosság a következő:

25 Huda l'est 172" 1774 1720 1747 1774 S zabó 461 217 271 500 609 Varga 1200 465 760 1333 583 Csizmadia 1500 591 633 500 379 Mészáros 400 1000 422 1333 1000 Pék 1000 1 1 11 633 1114 933 Asztalos 3000 2000 766 1666 1166 Ezekben a mesterségekben egy 1781-ből való pesti kimutatás szerint a mesterek általában három-négy legényt (így a 25 német szabómester 78, a 39 német varga 158, a 12 pék 37 legényt) és egy-egy inast tartottak. Azonban az ilyen létszámmal történő termelés mellett nyilvánvalóan szükség volt a pesti vásárokon megjelenő idegen mesteremberek árujára is. Viszont a helyi mindennapi igényeket kielégítő pesti vagy budai mesterek vidéki vásárokon való megjelenését, egy távolabbi piac kielégítését nyilvánvalóan erősen korlátozta az áruhiány, különösen, ha meggondoljuk, hogy ezek a mesterek nemcsak új dolgok készítésével, hanem rendszeresen javítással is foglalkoztak. A foltozószabó, foltozóvarga csak a század végén jelent meg az összeírásokban. Azoknak a mesterségeknek a száma, amelyekben öt mesternél több dolgozott, meglehetősen kevés volt: Buda Pest 1696 9 4 1712 21 — 1715 9 4 1720 13 13 1735 — 13 1747 — 18 1774 34 30 Az egyes mesterségeken belül a mesterek számának növekedése terén tehát a század közepétől kezdve nagy fejlődés tapasztalható. Sőt, éppen ezek között található jó néhány olyan mesterség, amely alkalmas volt arra, hogy a helyi igényeken messze túlmenően szélesebb piac ellá-