Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1686 - 1790

Tehát míg Budán a kézművesek számának jelentős növekedése ellenére is csaknem változatlan maradt az arányszám, addig Pesten a XVIII. század közepéig fokozatosan, sőt nagymértékben emelkedett, attól kezdve pedig állandóan csökkent — bár ekkor is magasabb maradt, mint Budán, jelezve Pest kézműves iparának gyors ütemű fejlődését éppen úgy, mint jelentőségét a város gazdasági életében. Különösen feltűnő az a magas arányszám, amely 1747-ben mutatkozott. Ennek az okát nyilvánvalóan abban kell keresnünk, hogy a század második negyedének a nagy építkezései (Invalidus-palota, templomok stb.) nagyszámú kézművest vonzottak a városba. A XVIII. század közepe után viszont — különösen az 1760-as években — a lakosság számának rohamos növekedését nem kísérte a kézművesek számának a növekedése. A kézműves mesterek száma 1747—1774 között szinte változatlan maradt. Kézművesek Felmerül azonban az a kérdés, hogy vajon a Budán és Pesten lakó kézművesek kizárólag csak és a az iparból éltek-e, illetőleg meg tudtak-e élni az iparukból. Az 1696. évi pesti összeírás 13 kézműnezogazdasag Ye%n

^\ (szabók, kőművesek, mészáros, takács, csizmadia, szűcs stb.) megjegyezte, hogy nem gyakorolják az iparukat, vagy csak alig-alig élnek meg belőle; 26 kézművesnek szántóföldje ik volt, 19 pedig borral és pálinkával is kereskedett foglalkozása mellett. Külön műhelye csak 11 mesternek volt. 1720-ban a pesti iparosok 70, 1735-ben 63, 1746-ban mintegy 50 százaléka volt kapcsolatban a mezőgazdasággal, bírt mezőgazdasági ingatlant is.

23 Budán pedig a megtelepedő kézművesek számára szőlők birtoklása legalább olyan vonzóerőt gyakorolt, mint a város központi helyzetéből remélt munkaalkalom. A XVII. században alig volt Budán olyan kézműves, akinek kisebb-nagyobb szőlőbirtoka a budai hegyekben vagy Promontoron ne lett volna. A félig kézműves, félig őstermelő városi polgár a XVIII. században nem budai vagy pesti sajátosság, így volt ez az ország többi városaiban és külföldön is. Budán ez a kettősség a kézműveseknél változatlan maradt a XVIII. század folyamán, s^t még a XIX. században is: a kézművesek a szőlők jövedelméből kárpótolták magukat a foglalkozásuk gyakorlása során elmaradt jövedelmükért. Talán ezzel is magyarázható, hogy a század folyamán a budai kézművesek száma ós aránya nem csökkent. Pesten viszont, annak ellenére, hogy egyes kézművesek (például a szűrszabók, csizmadiáik) még 1770 körül is arról panaszkodtak, hogy mezőgazdasági munkát kell végezniük, a mezőgazdaság szerepe a kézműveseknél a század második felében háttérbe szorult. A város a Helytartótanács kérdésére 1768-ban már azt válaszolta, hogy a polgárok és a lakók legnagyobbrészt mesterségükből tartják fenn magukat. Mezőgazdasági ingatlanokat vásároltak ezután is, de már nem megélhetésükért, hanem tőkebefektetésként. Pesten tehát az 1770-es években a budainál kisebb számú kézművesség nemcsak számarányánál fogva, hanem az iparral való intenzívebb foglalkozás révén is jelentősebb volt. Az iparágak A kézművesek száma és számaránya mellett azonban az ipar fejlődésére és fejlettségére a száma kézműves foglalkozások száma és az egyes mesterségekben dolgozók létszáma is jellemző. A kézműves foglalkozások száma 1696—1774 között a két városban a következő volt:

24 Buda Pest 1696 52 33 1712 56 18 1720 55 44 1735 — 67 1747 — 08 1774 77 66 Tehát már 1696-ban is egyes mesterségek száma, elsősorban Budán, de Pesten is meglehetősen nagy volt, és jóval magasabb, mint egy-egy fejlett mezővárosban (Óbudán még 1771-ben is csak 31, Ráckevén 24, Szentendrén 21, elsősorban a lakosság mindennapi szükségleteit kielégítő mesterség volt). A mezővárosokban elő nem forduló mesterségek közül Budán és Pesten ekkor már volt aranyműves, ágyúkészítő, bádogos, cserepes, fegyverkovács, festő, fürdős, gombkészítő, gyógyszerész, kelmefestő, kesztyűs, kertész, kéményseprő, késes, kőfaragó, könyvkötő, körzőkészítő, köszörűs, órás, pipaszárkészítő, posztókészítő, puskaműves, sajtkészítő, serfőző, vésnök. Ezeknek a mestereknek legnagyobb része a városi lakosság igényein kívül nyilvánvalóan a közeli és a távolabbi környék lakossága igényeinek is kielégítője volt. 7j iparágak A következő években, 1711-ig főképp Budán folytatódott az újabb mesterségek megtelepemegjelenése dése: bocskorkészítő, fésűs, hajóács, kardkovács, kapocskészítő, paplankészítő, pokróckészítő, rézműves, sapkakészítő, téglás — Pesten pedig cukrász. Az 1710-es években jelentek meg Budán a csapó, a harangöntő, az ónozó, a szobrász, a táskakészítő és a tüzijátékos, Pesten pedig a főkötőkészítő, kályhás, kosárkészítő, kordoványos és gyapjúkártoló mesterségek.