Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

üzleti tőkéjét kereskedőként és nem pedig saját iparában hasznosította, mutatja, hogy csak saját maga által készített ötvösművekkel kereskedett. A XV. században a magyar mezőgazdaságban egyre inkább terjedt a feudális pénz járadék szedése, és így a nagybirtokosoknak alkalma nyílt a pénz felhalmozására. A birtokigazgatás költségei ugyan magasak voltak, de minél nagyobb birtoka volt valakinek, annál könnyebben tudott jövedelmező állami tisztségeket elnyerni: a főispánságtól a nádorságig. A nagybirtokosok pénzüket olykor már a XV —XVI. század fordulóján is, közvetlenül kereskedelembe fektették. Sokkal gyakoribb jelenség volt azonban ennél az, amikor egy kereskedővel társultak: pénzt adtak neki, amelyet az üzletében gyümölcsöztetett, és a hasznon megosztoztak. Harbernek ilyen csendestársa volt 1488-ban maga Mátyás király. A király szarvasmarháit Velencében kedvelt ötvöse saját neve alatt adta el, s hogy az üzlet ugyanakkor nagyobb hasznot hajtson, az uralkodó minden más kereskedőre vonatkozóan marhakiviteli tilalmat rendelt el. Bakócz Tamás esztergomi érsek több budai és pesti kereskedő csendestársa volt, fő üzlettársa sógora: Kanczlyr Angelus budai tanácstag, de a pesti Szakácsi Balázs vagy a dalmata eredetű budai Sankó Miklós is forgatta az érsek pénzét. A törökökkel és Velencével kereskedő Sankó nemcsak az érsek üzlettársa volt, Batthyány Ferenc horvát bán 1525. évi végrendeletéből tudjuk, hogy üzletében a bánnak több mint húszezer forintját használta fel. Majdnem biztos, hogy Kretschmer Balázs részben érsek nagybátyja, részben fehérvári prépost bátyja pénzén kötötte nagy üzleteit a kincstárral. A feudális urak pénztőkéjének felhasználása önmagában jótékony hatást gyakorolt a város gazdasági életére. Növelte a piacon a tőkekínálatot, módot nyújtott az idegenektől való függetlenedésre és a feudális járadék egy részét a városba összpontosította. Ez azonban káros jelenséggé is válhatott: a kereskedelem a feudális urak függésébe kerülhetett, Buda eleste után ez utóbbi vonás domborodott ki, korszakunkban azonban ezt a jelenséget még hasznosként értékelhetjük. A külföldre irányuló távolsági kereskedelemre vonatkozó adatok alapján megállapíthatjuk, hogy délnémet monopóliumról Mátyás uralkodása második felétől kezdve nem beszélhetünk. Az olaszok versenye következtében sem pénzüzletek, sem árukínálat vonatkozásában nem voltak teljesen a délnémetekre utalva a fővárosi polgárok. Kétségtelen, hogy főleg a posztókereskedők között sokan használták fel üzleteikben a délnémet tőkét, de mások — részben feudális urak tőkéjén függetlenedtek tőlük. Az egyre emelkedő jelentőségű állatkivitel szinte teljesen érintetlen a nürnbergi tőkétől. Mindebből következik, hogy a budai kereskedő polgárság érdekei nem voltak teljesen azonosak. Az olasz délnémet vagy délnémet csoportok egymás közötti, valamint a posztóbehozó és állatkivivő csoportok ellentéteit ügyesen ki lehetett használni. Mindenképpen nőtt azonban a fővárosiak saját tőkéje és befolyása az országon belül. Az állatkivitel eltiltását végig sikerült kivédeniük, sőt a délnémetektől független csoport a XVI. század elején rövid időre kitiltatta a nürnbergieket is Magyarországról. A délnémet csoportok egymás közti ellentétei a feudális tőke bekapcsolódása és támogatása, valamint ezeken keresztül a budai kereskedőtőke vállalkozása megmutatkozik a réztermelési monopólium körüli küzdelmekben. Magyarországnak a szarvasmarha mellett a réz volt a legjelentősebb kiviteli cikke. Már a XV. század közepétől vannak nyomok arra, hogy amint meggazdagodik egy budai kereskedő, érdeklődik a bányák iránt. Az 1460-as években Ernuszt Jánosnak sikerült is egy időre megszerezni a bányákat, ezeket azonban később Mátyás elkobozta, de meghagyta kincstartójának. Utána az egykori Ernuszt-alkalmazott, Königsfelder Miklós is tartott üzleti kapcsolatokat a bányavárosokkal. Az 1490-es évek elején nürnbergi eredetű budai patríciusok, Haller Ruprecht és rokona, Mühlstein András foglalkoztak rézkereskedelemmel, azonban a kilencvenes évek közepén a bányák jó része a Fugger — Thurzó-társaság kezére jutott, és a Fugger-monopóliummal szemben kilátástalan volt a harc. Egyedül Edlasperger, másként Jungherr Péter budai polgár és harmincados, tekintélyes kereskedő próbálkozott ellentámadással, azonban végül is tekintélyes járadék fizetése ellenében ő is beadta a derekát. A magyar réztermelés értékesítésében több mint negyed századig uralkodott a Fugger-cég, és ha Buda és Pest továbbra is rézkereskedelmi központ, illetőleg raktár a Velence irányába haladó szállítmányok számára, a városnak ebből viszonylag kevés haszna volt. Habsburg Máriát 1521-ben vette feleségül II. Lajos, a királyné a bányavárosokat is megkapta hitbérül, majd növelni szerette volna jövedelmeit akár a Fugger-monopólium megtörése árán is. Az erre vonatkozó megoldást a zsidó származású budai polgár, Szerencsés Imre dolgozta ki. Szerencsés, eredeti nevén Seneor Salamon, gazdag spanyolországi kereskedőcsalád sarja volt, aki az ottani zsidóüldözések elől menekült Budára. Itt megkeresztelkedett, és elsősorban Perényi Imre nádorral, keresztapjával, valamint Szálkai László püspökkel, a későbbi esztergomi érsekkel és főkancellárral tartott szorosabb kapcsolatot. Gazdag erdélyi szász kereskedőcsaládból nősült, 1518-ban fiává fogadta Haller Ruprecht legidősebb fiát, Jánost, és rábízta a Szerencséscég vezetését. A Halierek magyar ága addigra függetlenedett az anyacégtől, de nürnbergi rokonaival jó kapcsolatát fenntartotta. Két jelentős budai cég egyesült tehát. Szerencsés azért hagyta abba névleg az üzlet vezetését, mert kincstári szolgálatba lépett. Ettől kezdve ő sugalc) feudális tőke A távolsági kereskedelem értékelése Buda és a rézkereskedelem Az 1525-ös Fugger ellenes támadás