Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

Buda első Igen hamar kiderült azonban, hogy milyen a török uralom: 1526. augusztus 29-én II. Lajos ^^keruTJse király és hadseregének nagy része a mohácsi csatamezőn veszett. Úgy látszik, hogy már a csata másnapján este megérkezett a hír Budára, Mária királynéhoz. Mária még az éjjel, kisebb kísérettel, amelyhez ötven lovason kívül még néhány előkelő ember, mint Thurzó Elek kincstartó is tartozott, Lógódon keresztül lóháton elmenekült. Ingóságainak egy részét hajón szállíttatta el. A polgárságból először a német patríciusok értesültek az eseményről és menekültek el, később a magyarok is követték őket. Az utóbbiak egy ideig Zápolyai János vajda seregében reménykedtek, de mivel nem jött, a Dunán keresztül a vajda védelme alatt álló országrészekbe mentek. Egy pozsonyi kanonok 1526. szeptember 8-án már úgy tudta, hogy Budán alig néhány ember lézeng, a többi a vajdához menekült. Felmerült a kérdés, hogy vajon miért hagyta ott a királyné és a polgárság a fővárost, és mit csinált a Vár őrsége. Volt-e lehetőség a védekezésre vagy sem. A Vár parancsnoka, az agg Bornemissza János, Mátyás király egykori alkincstartója, amikor a csatavesztés híre megérkezett, súlyos betegen feküdt a budai Várban. Csak a királyné után, szeptember 2-án indult el, miután összecsomagoltatta a királyi kincseket és Alamizsnás Jánosnak a királyi kápolnában őrzött testét. Szerémi leírása is ezt látszik megerősíteni. Ez a királyi káplán ugyanis az alamizsnás szent testével valóban később indult el. Bornemissza egyes adatok szerint ötven gyalogost hagyott volna hátra a Vár őrzésére, amikor elment, A királyné menekülése lélektani szempontból rossz hatást gyakorolt az őrségre és a polgárságra, a sohasem katonáskodó (csak 1514-ben a parasztok ellen)'beteg öregember Bornemisszától sem lehetett hőstetteket várni. Mária menekülése emberi vonatkozásban teljes mértékben érthető. Hozzá kell még tennünk mindehhez azt a Ballagi által felvetett véleményt, hogy a pánikhangulathoz hozzájárult egy nem sokkal Mohács előtt megjelent nyomtatvány, amely borzalmas híreket közölt a török kegyetlenségéről. A lélektani szempontból tökéletesen érthető menekülésnek volt azonban egy, az eddigi irodalomban nem nagyon értékelt objektív oka is, amely sok mindent megmagyaráz. A budai Vár falai a XV. századvégén elhanyagolt, védhetetlen állapotban voltak. Belgrád 1521. évi elestéig semmi sem tette szükségessé Buda katonai erősítését, utána azonban már nem volt erre lehetőség, hiszen nem a belföldi főváros, hanem a délvidéki új védővonal kiépítésére kellett a kincstár gyéren csurgó pénze. Nem véletlen, hogy a húszas években bírálták Bornemissza várnagyot, mert nem javíttatta ki az omladozó falakat, viszont anyagi fedezete nemigen volt rá. Buda tehát Zsigmond-kori és azóta nem helyreállított falaival a XVL századi tüzérség számára könnyű préda lehetett. János király sem vállalkozhatott 1527-ben Buda védelmére. Hozzá kell még tennünk, hogyha a falak épek lettek volna is, rendes katonasággal nem tölthették volna meg a bástyákat. Mind a királyi úgynevezett aulicusok, mind a Vár őrsége, mind pedig a városok által kiállított zsoldoscsapatok (mint 1521-ben) a mohácsi táborban tartózkodtak, ott volt a tüzérség nagy része is. A csatából elkésett, idegen zsoldossereg ekkor Pozsony Győr között lehetett. Ennek odaérkezésében azonban nem lehettek biztosak, de abban sem, hogy az a sereg elegendő lesz-e arra, hogy a romos falakat megvédjék. Végeredményben a városi lakosság szempontjából sokkal helyesebb volt a menekülés, az élet megmentése, mint a kilátástalan ostrom megkísérlése. Állítólag hetvenhat hajón menekültek, nem beszélve azokról, akik lovon, kocsin vagy gyalog szöktek. Bár van egykorú leírás, amely szerint a város üresen maradt, ez kétségtelenül túlzás, azonban az összlétszámhoz képest valóban nem voltak sokan. Itt maradt szinte a teljes zsidóság, azután azok, akik a törököt várták, valamint a magatehetetlen betegek, akiket nem tudtak elszállítani. A Budán és Pesten maradt lakosok elhatározták, hogy nem védik a várost, hanem önként átadják a szultánnak. A zsidók vállalkoztak is arra, hogy levigyék Buda és Pest kulcsait az akkor még Földváron tartózkodó szultánnak. A kulcsokat Salamon fia József zsidó adta át, akinek a családja ezért még a múlt században is kiváltságokat élvezett az akkor még török uralom alatt álló Szalonikiben. A török előhad szeptember 8-án, Szülejmán szeptember 11-én érkezett meg, és Kelenföldön veretett tábort. A törökök kirabolták a várost, elszállították még a palota itthagyott kincseit, sőt szobrait is. A szultán felgyújtatta Budát, de a palotát nem bántotta, tíz napig maradt itt, majd hidat veretett a Dunán, seregével átkelt a pesti partra, ahonnan hazaindult. A török sereggel együtt hagyták el a várost a zsidók és az ittmaradt keresztények. Kemálpasazáde török író szerint sok kereskedő és iparos kérte a szultánt, hogy vigye őket magával. A későbbi török történetíró Pecsevi Ibrahim úgy tudta, hogy Szülejmán az elmenekült keresztényeket a török főváros Jedikule nevü városnegyedében, míg a zsidókat Szaloniki környékén telepítette le. Néhány egykorú forrás ellenállásról is

1 tud. Épp a zsidók lettek volna azok, akik több órán át hősiesen védekeztek, míg végül a törökök elfoglalták Budát, és az ellenállókat kiirtották. Már az egykorú zsidó forrásokat is felhasználó Büchler megcáfolta ezt az állítást. Azt azonban egyelőre nem lehet megmagyarázni, hogy miért nem menekült el a zsidóság a keresztényekkel, és miért költözött el a törökökkel. Lehetséges, hogy a zsidóellenes pogromhangulat, amely nem sokkal később zsidók kiűzésében és vérvádperekben mutatkozott meg, már a török előtt éreztette