Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

Az akkori Magyarország falusi népét elsősorban három hangszerrel szórakoztatták: síppal, dobbal és hegedűvel. Mindhárom kezdetleges hangszer volt, és kóbor zenészek mellett, gyakran parasztok játszottak rajta, akik többnyire egy nagyobb faluban élve a környéken is részt vettek a mulatságokon. Feltehetően hasonló színvonalon állottak a már akkor is említett cigányzenészek, akiket, valamint medvetáncoltató hegedűsöket is, olykor a király vagy a nagybirtokosok is meghallgattak. Mindhárom hangszertípusnak voltak természetesen komolyabb szakértelmet igénylő fajtái is. A fontosabb hegedűsök, valamint csupán a városokban vagy főúri udvarokban élő lantosok, nem csupán zenészek, hanem — talán elsősorban énekmondók voltak. Azok a források, amelyek a lantosokat a hegedűsökkel mintegy azonos fogalomként énekmondóknak nevezik, a hegedűsöknek csak szűk rétegére, valamint a nem európai műzenét játszó városi lantosokra vonatkoznak. Közöttük lehettek deákműveltségű egyének is, mint ahogy ilyen lantos volt később Tinódi Sebestyén. Ok terjesztették mind a történeti tárgyú énekeket, a történeti epikát, mind a balladákat, mind pedig a XV. század vége óta megnövekedett számú propagandisztikus deákénekeket is. Előadásuk lényege az ének volt, a hangszer csak a kíséretet adta. A magyar nyelvű irodalom kibontakozása szempontjából szerepük értékes, mert igaz, hogy csak a XV XVI. század fordulójáról maradtak fenn írásban lejegyzett magyar nyelvű világi verseink, ezek típusai már akkor hosszú, évszázados szóbeliség múltjával rendelkeztek. Budán a bortizedlajstromokban is viszonylag nagyszámú polgári zenészt: hegedűst, lantost, sípost és trombitást találunk. Nem tartoztak a kóbor zenészek és énekesek közé, hiszen ingatlanuk volt, és talán polgárjogot is élveztek. Nem számíthatók azonban, a trombitás kivételével, a gazdag, sőt talán a középpolgársághoz sem. Vagy a külvárosban laktak, vagy ha a várban, akkor olyan házban, ahol kocsma működött, hiszen minden esetben csapiárost is összeírtak abban a házban, ahol zenész élt, Hivatásos kocsmai zenészek, énekmondók voltak tehát ezek a lantosok. A zenészek legnagyobb része nem volt ingatlanbirtokos, és számuk bizonyosan magasabb volt a többi magyarországi városénál, mint ahogy ezt egyes adatok alátámasztani látszanak. Törvénykezési időszakok, vásárok idején töméntelen idegen fordult meg a városban mind az országból, mind máshonnan. Ezeket szórakoztatni kellett. Éppúgy, ahogy más külföldi városban, hasonló alkalmakkor kóbor zenészek tömege gyűlt össze, Budára is százszámra jöhettek lantosok, hegedűsök, síposok és társaik az ország egész területéről és a szomszéd országokból. A budai zenészek átvették tőlük az ország különböző részeinek, sőt a nemzetiségeknek dallamait, énekeit és továbbadták. A főváros tehát mintegy az egész ország zenei műveltségének a kohójává vált. A főúri szolgálatban álló lantosok éppúgy találhattak itt maguk számára fontos szöveget és dallamot, mint a kóbor zenészek. A fennmaradt versek közül Csáti Demeter ferences barát 1526 táján írt Pannóniai énekét kapcsolhatjuk a fővároshoz, hiszen szerzője (igaz, hogy a harmincas években) a budai kolostorban élt, valamint, verséből kitűnően, ismerte a főváros környékét. A propagandisztikus deákénekek közül Geszti László már említett énekét, amelyet az 1525-ös rákosi országgyűlés után szerzett, és amelyben egy törökbarát pesti patríciust, Beke Ferencet támad, sorolhatjuk ide. Ugyancsak nagyszámú főúri szolgálatban álló zenész élhetett a királyi udvartartás miatt gazdáival a fővárosban. Nemcsak az elméletileg is képzett muzsikus művészekre gondolunk, hanem lantosokra, hegedűsökre, síposokra, dobosokra, trombitásokra, kürtösökre. Számadáskönyveink, így Zsigmond lengyel hercegé, sok adattal szolgálnak erre. A zenészek közül bizonyos mértékben kiváltak a trombitások, valamint részben a dobosok. Ezek ugyanis nem annyira mint zenészek működtek, hanem mint katonatisztek, tekintélyes zsoldot élvező, gyakran nemesi rangú familiárisok, a katonák irányításában vettek részt. Buda mellett Hidegkút, legalábbis részben, a királyi trombitásoké volt, akik között olyan nemeseket is találunk, akik budai polgárjogot szereztek. A király és a főurak fegvveres kíséretének fővárosi tartózkodása lehetővé tette, hogy budai és pesti polgárfiúk is kitanulják atrombitáseágot, és elszegődjenek tekintélyes zsoldért. Több pesti származású trombitásra maradt fenn adat, akik Estei Hippolit érsek szolgálatában állottak. A fent említett zenészek zöme nem részesült elméleti zenei képzésben, hiszen többnyire nem A deákréteg tartozott a tanult, deákműveltségű egyének közé. Bizonyos zeneelméleti tudást a kántori isko- es ° zene Iák keretében, de még inkább a szabad művészetek tanulásában, amelyeknek a muzsika is része volt, lehetett szerezni. Az iskola színvonalától függött ennek a tudásnak a mélysége. A későbbi esztergomi érsek, Szálkai László deák fennmaradt iskolai jegyzetei tanúsítják, hogy a sárospataki városi iskolában igen magas fokú zenei műveltséget szerzett tanárától, a krakkói egyetemen tanult Kisvárdai Jánostól. A deákok egy része, valamint az egyetemet végzettek tehát a korabeli zenei elméleti tudást is megszerezték, és ez azért jelentős tény, mert az ő személyükben kapcsolódott össze a népi mulattatók muzsikája a komoly zenével. A lantosok által előadott szövegek egy részét a deákréteg szerezte, sőt ezeknek a muzsikusoknak egy hányada maga is deák volt. Ugyanakkor a komoly zenét művelő zenészek java része, mivel szükségük volt elméleti zenei tudásra, ugyancsak a tanult emberek közül került ki.