Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

Földrajzi adottságok luxusigényeit ellátó külföldi kereskedőknek, mint ez egy olaszországi kereskedő, sir Willamus Sárosban benyújtott 1264-i számadásából kiderül.

23 Mint Lengyel- és Csehországban, Magyarországon is az uralkodó udvari és várszervezetén épült fel az állam, s az ez által biztosított országos és nemzetközi forgalom lett a ,,város" kifejlődésének záloga. A városfejlődés egy további lépcsőfokhoz akkor érkezett el, amikor az államszervezet gazdasági alapja megváltozott, és a XII—XIII. század fordulójától a természeti gazdálkodás rendszerét a pénzgazdálkodás váltotta fel. Ez hozta magával a tudatos várospolitikát, ami a XIII —XIV. században a kézműves, kereskedő és bányavárosok telepítésében nyilvánult meg, s aminek Pest-Buda kifejlődésében is oroszlánrésze volt. A földrajzi adottságoknak — mint mindenütt Árpád-kori városaink kifejlődésében döntő szerepe volt. A különböző termelési területek határa, a vásárvonal azon a ponton, ahol forgalmas útvonal metszi, klasszikus módon mutatkozik az Alföld perem vonalán kifejlődött városok sorozatán. Székesfehérvár, Buda, Vác, Eger, Miskolc, Kassa, Ungvár, Munkács, Nagyvárad, Arad és Temesvár ott alakult ki, ahol a vásárvonalat jelentékeny út vagy folyó metszi. E helyek energikus voltát mi sem jellemzi jobban, mint hogy elsorvasztották a kevésbé forgalmas helyen kijelölt régebbi központokat; így Borsodvárat Miskolc, Abaújvárat Kassa és Biharvárat, a XI. századi hercegi és püspöki központot Nagyvárad, melyet elbeszélő forrásaink szerint már Szent László kezdett kiépíteni. Egy másik földrajzi sajátosság a központi fekvés, ami rendszerint egybeesik a fő vízi és szárazföldi utak metszéspontjaival, mint láttuk, már az Árpád-korban ismert és ,,az ország közepe" néven emlegetett fogalom. Ez alakította ki Magyarország Árpád-kori székhelyeit, de egy-egy kisebb tájegységen belül is meghatározta a másodrendű központokat (mint a Kisalföldön Győr). A védettség mint földrajzi adottság elsősorban a telephely védhetőségében nyilvánult (pl. Budán, Esztergomban, Zágrábban a Várhegy), de érvényesült a központnak az ellenségtől védett környékre való helyezésében is. így Magyarországon a honfoglalás után a besenyő veszély miatt a folyók nyugati oldalára helyezték a fejedelmi, törzsi és nemzetségi központokat. A Duna nyugati partján Óbuda, a Tisza nyugati oldalán Szolnok és Csongrád, s az erdélyi medencében a Szamos —Maros vonalától nyugatra Doboka, Kolozs, Torda, Gyulafehérvár lett központ, holott e folyók keleti oldala is kínált jól védhető pontokat. E stratégiai helymegválasztásra jellemző, hogy a 955-i augsburgi csatavesztés után Taksony udvarhelyeit a Duna keleti partjára helyezte. E három földrajzi adottság együttesen hatott Pest-Buda magyar fővárossá alakulásában, ami az ókorban és a népvándorlás századaiban azért nem érvényesülhetett, mert Aquincum határ város volt. A római városi civilizáció Magyarország területén csak épületromokban maradt fenn. Az egykori Pannónia déli és nyugati szegélyén a terület folyamatos, bár rövidebb időre meg-megszakadó lakottsága azt eredményezte, hogy egyes folyók (Rába, Marcal, Zala) mellett néhány peremváros neve (Szerém<CSirmium, Sziszek <Sisca, Ptuj<^Poetovio és a latin irodalmi Savaria) fennmaradt, ez azonban nem jelentett sem társadalom-, sem településkontinuitást. Mint az Alpok és a Duna között, itt is romkontinuitással kell számolnunk, amely esetben az egymást követő népek felhasználták a korábbi építményeket. Megtelepedtek az elhagyott római településekben az avar kori szlávok is. A magasan álló épületromok viszont kínálkoztak arra, hogy a várakon és egyházakon felépülő feudális államszervezetek központjaikat bennük építsék ki. Megindult ez a folyamat a IX. században a frank uralom alatt álló központokban (ilyen Pécs és Győr); felhasználtak az erődítések közül többet a magyar fejedelmek is (aquincumi katonai amfiteátrum >Kurszán vára, Contra Aquincum >Pest vára, Solva>Esztergom); újjáéledésük korszaka azonban a XI. századdal indult meg, amikor a kőépületeket igénylő püspökségek, az erődített prépostságok és apátságok, valamint az ispáni várak előszeretettel telepedtek meg bennük. Vonzásukat fokozta, hogy az Árpád-korban több helyütt még használható állapotban voltak az antik városokat összekötő kikövezett utak. A belső telepítés, a ,,népek elrendezése" nomád szervezetű népeknél elterjedt jelenség volt, Telepítés mint azt az orchoni feliratok tanúsítják. Idegen népelemeknek határvédelmi és gazdasági célzatú letelepítése a kazár birodalomban is gyakorlat volt. A honfoglaló magyar társadalomban a telepítők kezdetben a fejedelmek, törzsfők, nemzetségfők voltak, miután pedig az Árpádok legyűrték az ellenséges törzsfőket, a király és a tőle függő ispánok, főurak telepítettek. A telej)ítés kiterjedt földműves szlávokra, mint erről a kalandozás kori adatokon kívül a X. századi eredetű Scelemsan (ma Szelezsény) 'sziléziai' és Szeremlyén (ma, Szeretnie) 'szerémi' helynév tanúskodik; katonai népelemekre, harcos jobbágyokra, mint ezt a törzsi helynevek (Nyék, Megyer, Kürt, Besenyő, Nándor 'dunai bolgár', Horvát 'fehér horvát') tanúsítják, és kézművesekre mint ezt a Csatár 'pajzsgyártó' nevű várnépi faluk igazolják, de telepítettek kereskedőket is, Településtörténeti előzmények