Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)
Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG
régészeti szempontból aránylag jól átkutatott békásmegyeri dombsoron e keramikánál korábbi avar kori emlékcsoport hiányzik, jogosan következtethetünk arra, hogy a Pest környéki avarság évszázadokon keresztül nem tartotta szükségesnek e Duna menti sáv tartósabb megszállását. Hogy erre a VIII. század utolsó évtizedeiben sor került, azt az avar -frank kapcsolatoknak a nyolcvanas évekkel kezdődő kiéleződése magyarázza meg legjobban. A fejedelmi törzsek alföldi szállásaihoz vezető átkelőhely biztosítására ez idő tájt települt ide ez a csoport, amelynek emlékanyaga még területünk késői avar kori műveltségét tükrözi. Az emlékanyag etnikai hovatartozása pontosabban nem adható meg. Az idetelepült csoportból avar népelemek akkor még nem hiányozhattak, mellettük azonban szlávokkal is számolhatunk. Hasonlóképp járhattak el a dunai átkelőhelyek biztosításánál, mint valamivel korábban Avarország délnyugati határsávjában, amelynek megerősítésére a Zala folyó völgyébe szláv cso2>ortokat hoztak a VIII. század második felében (Pókaszepetk, Zalavár) a Friaul és Karantania felől fenyegető frank előnyomulás szemmel tartására. Békásmegyeren a kisebb putriszerű „beásások", amelyek egyikének aljáról a ,, későfenék i típusú" fülbevaló is előkerült, vonhatók a VIII. század végi csoport anyagához. Későbbi időszakaszhoz tartozhatnak a kisebb négyszögű kunyhók, egy-egy tűzhellyel. Hasonló négyszögű kis lakóhelyek az egyik belső sarokhoz épített tűzhellyel, a szlávoktól lakott területen már korán fellépnek. A Duna könyöke belső sávjában a IX. századnál korábbi időből azonban eddig még nem mutathatók ki (Visegrád, Várkert dűlő). A békásmegyeri tűzhelyes kunyhók azonban hitelesítést igényelnek, annál is inkább, minthogy a korábbi kutatástól a csillaghegyi fürdő vonalától a Pusztatemplomig észlelt ,,szláv" putrisor a hitelesítő ásatások világában XV XVII. századi település maradványának bizonyult. E késő középkori teleprész Pusztatemplom egyházához tartozhatott. 92 A békás- A Pünkösdfürdővel szomszédos Vízművek területéről mindenesetre egy IX. századi teleprész egyért e ff eí °^ ipari jellegű körzeteként tartható számon három edényégető kemence (143. kép). Mindhárom c kemence belsejéből és közvetlen környékéről felgyújtott edényanyag megegyezik azzal a IX. századi telepkerámiával, amely a Tanácsi Üdülő, a Vízművek és Pünkösdfürdő területén általában római kori és őskori edénytöredékekkel keverten került napvilágra. Mindhárom égetőkemence és a hozzá tartozó telepanyag kerámiája egy durvább, fekete színű és egy gondosabban készített világosabb szürkés vagy sötétbarnára égetett edénycsoportra választható szét. Az előbbi csoport edényei kézzel formáltak. Az utóbbi csoportban a kézi korong használata is kimutatható. Kettős csonka kúpos vagy hordó formájú, illetőleg erős vállú, kihajló peremű és eléggé nagyméretű (tizennyolc-húsz cm magas) nyomottabb formát mutató edények (főként fazekak) tartoznak mindkét csoporthoz. .Befésült vízszintes vonalsávok közé foglalt hullámvonaldísz az edények vállrészen a leggyakoribb díszítés. Az egyszerű hullámvonal ismétlődése és a ferdén tartott fésűszerű eszközzel benyomott szaggatott vonaldísz is előfordul. Külön is említést érdemel egy durva anyagú, szürkésbarnára égetett edénytöredék, amely S-profilú kisebb fazékra egészíthető ki. Vállrészen három sorban egymás alatt pálcika kereszt alakban felhasított végével bebökdösött mintát találunk, amelyet korábban a karoling keramikával hoztak kapcsolatba. Finomabb kivitelben és vízszintes, valamint hullámvonaldísszel párosítva azonban már a IX. században átnyúló dévényújfalusi (Devinska Nová Ves) temető anyagában is találkozunk a föntebbi mintával. Mind a békásmegyeri, mind pedig a dévényújfalusi pecsételt díszű edény független a Karoling-kori keresztmintás keramikától, és amint e minta változatának egyik korai Duna menti előfordulása Milovicén jelzi, helyi előzményekre vezethető vissza. A népesség Ugyancsak a provinciális műhelyektől befolyásolt helyi Duna menti késő avar kori keramikákerdese jelölhetjük ki a békásmegyeri edényanyag egészének legfontosabb forrását, Ebből a továbbfejlesztett alapból adódnak a békásmegyeri kerámia technikájában, formakincsében és díszítő elemekben mutatkozó szoros egyezései a Dunától északra felvirágzott Sáncvár (Burgwall)műveltség középső korszakának edényművességével, minthogy ez a Burgwall-keramika egyik ágon ugyancsak a késői avar kori Duna menti agyagművesség hagyományaiból táplálkozott. Etnikai meghatározásra éppen ezért ez a keramika csak a települési formák, az embertani és a helynévi anyag egyértelmű utalása esetében használható. Mindebből Békásmegyeren egyedül csak a kerámiával számolhatunk. Lelőhelyünk anyagát egyelőre tehát nem ítélhetjük meg olyan határozottsággal, mint a Visegrád -Esztergom közti sávban, ahol a telepkerámia mellett a települési jelenségek, valamint a XI. századi helynevek adatai is szláv lakosság jelenlétére utalnak. A Duna-kanyartól délre fekvő jobb parti sáv XI. századi helynévanyagában viszont egyáltalában nem tükröződik korábbi szláv népesség jelenléte. 93 A határ- A nyelvészeti adatok világánál a IX. századi bolgár, illetőleg morva fejedelemség felé néző szervezet határszakaszok így elkülönülnek egymástól, és a két határszakasz különböző időben és eltérő körülmények között történt betelepítésére utalnak. A bolgár határszakasz megerősítésére legkorábban 811-ben kerülhetett sor, amikor Nagy Károly Pannónia ügyeinek rendezésével foglalkozott. Ügy véljük, hogy erre nem csupán az itteni avar és szláv törzsek évtizedes viszálykodása késztette az uralkodót, hiszen akkor korábban is belenyúlhatott volna ebbe a darázsfészekbe,
