Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG

A foglalást követően Teutates rövidesen öszszeolvadt a hasonló képzeteket tükröző római Iuppiter Conservatorral, és Iuppiter Conservator Teutanus neve alatt tisztelték. Ez az eraviszkusz Iuppiter már nem a törzs (tuath), hanem a törzsi kerület (civitas) főistenének számított. Az utóbbinak rótta le fogadalmát még a III. században is a helytartó és a gellérthegyi szentély jóspapja.

2 (117. kép) Az égistennel azonosított Teutates társnője Iuno Regina neve alatt élt tovább. Az egyik tabáni festett edény alapján legutóbb e helyi istenpár kultuszához kapcsolódó szoláris és termékenységelemekre mutattak rá. A II—III. századi Iuppiter Iuno oltárok e római mezbe bújtatott bennszülött istenpárnak szólnak. A nemcsak társnőként, hanem nagyúrnőként tisztelt istennő gellérthegyi szentélyéhez a II. században Magna Mater-Kybélé kultusza társult. Bennszülött és római hiedelmek formálták ki a Silvanus és Diana néven széles körben tisztelt istenpár alakját is. A Duna és az Adria közti területen élt illír pásztortörzsek a pannon — dalmata erdők uraként egy zabolátlan, vad istent tiszteltek. Neve a Kulpa menti Colapiani törzs területén Vidasus, míg társnőjéé Thana alakban maradt fenn.

3 Az illír környezetbe került földműves kelta törzsek e félelmetes erdei istent a kultúrált tájhoz kapcsolódó szelídebb vonásokkal ruházták fel. A rómaiak az illír erdei istenhez hasonlóan képzelték el a Faunus köréhez tartozó ősi itáliai pásztoristent, Silvanust, akit a Duna-völgyi kelta hiedelmek ösztönzésére vontak be a köztársasági kor végén a fundusok és villák őrzésébe.

4 A rendszerező rómaiak az erdőlakó Silvanust a silvestris, míg a birtoktestekre felügyelő Silvanust a domesticus jelzőkkel különböztették meg. A foglalókkal ezek a megjelölések átszármaztak az illyricumi kétarcú erdei istenre, míg társnőjét Dianával azonosították. Aquincumban a szilaj, vad Silvanus tisztelői az erdei környezetben élő, tevékenykedő, vadászó emberek, de elsősorban a katonák közül kerültek ki. Az erdei munkához kikülönített katonai osztagok parancsnokai fogadalommal a vad Silvanushoz fordultak. Az I. század végétől a légiós tábor parancsnokának tisztjéhez tartozhatott, hogy a tábort körülvevő, erdős környezet helyi urának, Silvanusnak a légió nevében oltárt emeljen. A praefectus távolléte vagy akadályoztatása esetén a princeps legionis látta el ezt a feladatot. A vadászat sikere Silvanustól és Dianától függött katona- és polgárembernek egyaránt. Inkább a polgári lakosság körében találjuk meg a szántók és kertek mezsgyéit őrző Silvanus domesticus hivőit. (118. kép) A ritkább katonafeliratok kivétel nélkül III. századiak, amikor a legtöbb katona már hozzátartozóival együtt a táborok körüli telepeken élt. Magasabb rangú katona azonban nem található a fogadalmat tevők között. A polgári származású Silvanus-hivők soraiban aránylag sok az egyszerű ember. Szabad születésű kisemberek, talán kisparasztok, azután szolgarendűek, illetőleg olyanok, akik nemrég szabadultak a szolgasorból. Aquincumban a nők sem voltak kizárva, mint Itáliában, Silvanus tiszteletéből. Részvételük a nimfákkal rokon Silvanák kultuszában is szembetűnő. Silvanus széles körű tisztelete mellett háttérbe szorult a házitűzhelyhez kötött jótékony démonok, a Lares domestici tisztelete.

5 Míg az erdei vadak Silvanus és Diana hatalma alatt álltak, a háziasított állatok, de főként a Termékenységlovak erőnléte, szaporodása a rómaiaktól átvett kelta elképzelések szerint Epondtól függött.

6 A II III. században állattartó parasztok, lovas katonák tisztelték Aquincumban és Albertfalván is. 117. Iuppiter Teutanus-nak ajánlott fogadalmi oszlop a helytartói villából az Aquincumi Múzeum épülete előtt •istennők Silvanus és Diana