Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG

a pannóniai határvidék számára az újabb felvirágzás általános előfeltételeit, amelynek az óbudai canabae esetében a városi rangra emelés újabb ösztönzést adott. //7. -.század A táborok körüli telepeknek a II—III. század fordulójától kezdve megfigyelhető fellendülése azonkívül még egy további forrásból táplálkozott. A korábban eléggé szűkös viszonyok között élt katonák előnyösen megváltozott gazdasági helyzetéből, amelyet a hadseregre támaszkodó Septimius Severus és közvetlen utódai jelentős mértékben feljavítottak és megszilárdítottak. Az egymást követő zsoldemelésekről a történeti részben már szóltunk. Ehhez még annyit jegyeznénk meg, hogy a III. század első felében a katonaság révén évenként forgalomba került több milliós összeg jelentős részében a katonavárosban használódott fel, ahol az ekkor már többnyire nős katonák családjai, hozzátartozói éltek. A kényszerárfolyamon tartott pénz vásárlóértéke egészen a hatvanas évekig nagyjából nem változott. Az egymást követő zsoldemelések ily módon jelentősen megnövelték a katonák és családjaik vásárlóerejét, ami közvetve a katonaváros egész lakosságának életszínvonalára kihatott. A fogyasztói piac megerősödése azután mindenfelől, különösen a birodalom keleti tartományaiból, mágnesként vonzotta a kereskedőket, vállalkozókat, a minőségi javakat termelő iparosokat a Duna menti katonai táborok szomszédságába. Az óbudai telep lakossága ezekben az évtizedekben duzzadt fel a korábbi lakosság számának többszörösére, amit nem annyira a település kiterjedésének növekedése, mint inkább a település sűrűsödése árul el.

39 A tartós gazdasági fellendülés a katonaváros társadalmának rétegződését is módosította. Az itteni társadalom szerkezeti felépítése, osztálytagozódása lényegében azonban a III. század első felében sem változott, legfeljebb az egyes rétegek etnikai összetétele, társadalmi súlya módosult. A veteránusok A II. század végi — III. századi colonia Septimia Aquincum lakosságának jelentős százaléka és családjaik a betelepült veteránusok, valamint családjaik és a ténylegesen szolgáló katonák családtagjaiból, hozzátartozóiból került ki. Az erre az időszakra aránylag nagyobb számú feliratos emlékanyag eloszlását nézve az a benyomásunk alakul ki, hogy a tárgyalt időszakban az óbudai telep majdnem minden második-harmadik lakója a leszerelt katonák, valamint a katonacsaládok köréhez tartozott. Tekintetbe kell természetesen vennünk, hogy nagyon sokan, különösen a lakosság szegényebb rétegeihez tartozók, nem hagytak ránk feliratos emléket. De még így sem vitatható a katonai elem számbeli súlya és jelentősége a vezető rétegen belül. AII. század végétől a III. század hatvanas éveiig eddig több mint negyven veteranust tartunk számon a táborváros területéről. Ezeknek majdnem fele kiszolgált tisztes, egykori signifer, cornicularius, beneficiarius, míg a többi leszerelt közkatona. Bizonyosra vehető, hogy valamennyit rangjának megfelelő végkielégítési összeggel bocsátották el a hadseregből. Augustus óta századokon keresztül háromezer denariust kapott kézhez a kitüntetéssel leszerelt közkatona. Valószínű azonban, hogy Septimius Severus ezt az összeget is felemelte. A katonavárosban megtelepült veteránusok, minthogy a légió territóriumán még haszonbérletre sem kaphattak földet, a végkielégítési összeggel az iparban és kereskedelemben próbálhattak szerencsét. Egy részük talán a feleség családjának foglalkozását folytatta. Ez azonban csak feltevés. A feliratok sajnos, semmi felvilágosítást nem adnak a veteránusok foglalkozásáról: a jobb módú réteghez tartozásukat minden esetre jelzi, hogy aránylag sok veteranus-család költségesebb síremléket készíttetett.

40 A veteránusok Meglepő viszont, és némiképp módosítja a veteránusok gazdasági helyzetéről alkotott felforabszoiga- gásunkat, hogy feltűnően kevés a rabszolgatartó veteránusok száma. A III. század első két hartartása • madában mindössze két olyan veteranust ismerünk, aki szolgákat tartott. Igaz, hogy az egyik, a syriai Hierapolisból származó P. Aelius Domitius, egész kis szolgasereggel rendelkezett, hiszen legalább három szolgáját szabadította fel. Egyik libertusa a szomszédos polgárvárosba költözött, ahol mint a posztósok collegiumának fogalmazó írnoka (exactus) tartotta fenn magát. Nem volt ez valami jövedelmező mesterség, ami már abból is kitűnik, hogy az írnoknak elhunyta alkalmával két másik szabadostársa adta meg a végtisztességet. Mindhármuk patrónusa, a fentebb említett Domitius veteranus, aligha tarthatta fenn magát kispénzű libertusai keresetéből. Érdekes a másik veteranus, Aurelius Vibianus példája, aki Bavila nevű szolgáját felszabadította, és egyúttal fiává fogadta. Ennek fejében a libertus sírkövet állított még életben levő patrónusának. Az idézett két rabszolgatartó veteranus közül egyik sem alapított családot, és a katonavárosban hozzátartozóira, rokonaira sem támaszkodhatott. Aur. Vibianus esetében a felszabadított szolga pótolta mintegy a családot.

41 Felvetődött, hogy Pannoniában azok a veteranucok tartottak rabszolgát, akik idegenből származtak. Aquincum vonatkozásában ez azonban csak igen erős megszorításokkal állítható. Az emlékanyag tanúsága szerint a veteránusok rabszolgatartása nem annyira származásuktól, mint családi viszonyaiktól, végső fokon anyagi helyzetüktől függött. A III. századi katonavároában a családos veteranusoknál nem találkozunk rabszolgákkal. A többnyire már katonaéveitől kezdve nős, családdal rendelkező veteranusnak — úgy látszik — általában nem futotta anyagi erejéből, hogy rabszolgát is tartson. A rabszolga nem volt olcsó: a közkatona több évi